2016. október 26., szerda

24. fejezet

Tudom, hogy utáltok. ♥ De én szeretlek titeket, és nagyon nagyon sajnálom, hogy az utolsó részekre ennyit kell várnotok. :(
Bizonyára sokan elolvastátok a végét angolul, de remélem még visszatértek elolvasni a fordítást is. Bár... Igazán nem várhatom el ennyi várakozás után...
Nagyon köszönöm a sok megtekintést azóta. Tyűha. Valami hihetetlen mennyiszer kattintanak az oldalra...Wow!
Sajnos mindig időszűkében vagyok, de muszáj volt szakítanom időt, és most nagyon jól esett fordítani, jobban mint valaha. :') Szóval igyekszem ezután tényleg gyorsan befejezni a részek fordításait. 
Nagyon köszönöm, akik még türelmesek és várnak bármennyit kell is.
Jó olvasást nektek... Drága, kitartó Olvasók! 
Puszilok mindenkit!
B.






Április 28 - 100. nap

Múlt keddtől kétszer volt emlékezet kiesése, először azt hihette nem veszem észre.
Talán akkorra már könnyebben kellett volna kezelnem, nem tehettem semmit az ellen, hogy mennyire borzasztóan fájt minden alkalommal, s ott volt a félelem, hogy mi lesz ha nem tud tovább küzdeni és nem fogja tudni ki vagyok, s ez a tudat belülről jobban marcangolt, mint a maga a tumor.
Egyre hidegebb lett Harry szobája, legfőképp reggelente, és nem csak azért, mert bekapcsolták a légkondicionálókat, mint mindig a tavaszi hónapokban, a szoba hangulata változott meg, s talán mi is, amitől a hideg kirázott.
Az együttalvás még közösebb programmá vált. Szépnek találtam, fura, de szomorú mód, hogy együtt aludtuk végig az utolsó hónapjainkat.
Sőt, mikor már a saját ágyamban kellett aludnom, - ami nem történt meg olyan sokszor - olyan üresnek éreztem azt, a hatalmas ágyamban elvesztek törékeny csontjaim, túl hideg volt, hogy egyedül képes legyek felmelegíteni.
Napi szintű rutinná vált mellette álomba merülni, felkelni a karjaiban, kivánszorogni a fürdőbe egy forró fürdőt venni.
Az altatók segítettek át pár éjjel, ugyanakkor sosem hatottak igazán. Miután felkeltem, vékony izzadságvonalalak maradtak az ágyneműn.

.
Harryt minden alkalommal ébren találtam a szobájában, mikor visszatértem hozzá, vagyis nagyjából ébren, a szemei épphogy csak nyitva voltak, bágyadt mosollyal figyelte, ahogy odalépkedek hozzá, majd felemelte az ágyneműt, hogy bebújhassak mellé. Délután haza kellett mennem tiszta ruhákért és pár órát Liammel lógni, mert a kis világom annyira összeszűkült, hogy azt vettem észre, mintha csak Harry és én lennénk, ahogy átvészeljük a reggeleket és éjjeleket.
Szóval bemásztam Harryhez, becsúsztattam a kezem a pólója alá, nem voltam biztos benne, ki pólóját viseli, lehet az enyémet, de meglehet, hogy a sajátját.
- Jó reggelt.
Gyönyörű hangja megmosolyogtatott.
- Jó reggelt. Fáj a fejed?
Megrázta a fejét.
- Semmi elviselhetetlen. - Szünetet tartott. - És te hogy vagy?
Lágyan rámosolyogtam, közben átkaroltam a derekát, és ahogy a pólója feljebb csúszott bőrünk egymásnak simult. - Jól vagyok. - Félig volt csak igaz, de kimondtam, aztán gyorsan témát váltottam.
- Gondolkodtam.
Rémültséget színlelve nézett nagyot, aztán vigyorgott. - Jaj! Ne!
Rögtön nyelvet öltöttem. - Na, ssh.
Pár másodperc után aztán komolyan nézett a szemembe. - És min gondolkodtál?
- Tudod, a Csillagainkban a hibában írták egymásnak gyászbeszédet...
- Igen? - Láthatóan felcsigáztam.
Reménytelin mosolyogtam. - Mi is megcsinálhatnánk.
Ajkába harapott, habozott, de belement. - Rendben.
Gyorsan megcsókoltam. - Talán rávehetnénk, hogy Zayn és Niall is írjanak egyet.
- Ja. Oké.
- Oké.

Május 1. - 103. nap

Két kemény napomba telt összeraknom a szövegemet, de végül sikerült. Nem tartottam magam rossz írónak, valójában elég jól fogalmaztam, de ahogy szembe találtam magam az üres lappal, azonnal azon járt az eszem, hogy a legjobb az lenne, ha a szívem helyezném rá. Szó szerint. 
Köszönetet akartam mondani, a tudtára adni, milyen különleges is ő az én számomra, hogy mennyire szeretem, s ezt minden általam tudott nyelven, és még azokon a nyelveken is, amikről amikhez egy szemernyit sem konyítok. 
Két hosszú éjjel és nappal után annyi szót sikerült a lapra vetnem, mint amennyiről tudomásom se volt, hogy léteznek.
Készen álltam dobogó szívem kitépni a mellkasomból és egyenesen azt használni az írottak helyett, csak ráhelyezni a papírra, és kivérezni mindazt a szeretet, amit iránta éreztem. 
A legtöbb jegyzetet a vonaton véstem papírra. Nem voltan hajlandó gyászbeszédnek hívni. Sokkal inkább hívtam szerelmes levélnek a haldokló szerelmemhez, mint valamilyen halálváró beszédnek. 
Mikor a vonat az utolsó állomásnál megállt, remegő kezekkel írtam le az utolsó sorokat.

Harry szobájában Zayn és Niall már rég elfészkelték magukat Harry ágyában. Niall Harry mellett fészkelte be magát, Zayn állt, lágy tekintettel nézett le rájuk.
Mindnyájan az oxigénpalackomra néztek, ami sikerrel elárulta, hogy megérkeztem, majd intettem feléjük, miközben lecsúsztattam a vállamra kapaszkodó táskát. Ez volt az első alkalom, hogy lengébben öltözhettem a májusi időnek hála.

- Késtél. - informált Harry, enyhén ingerülten, de ezt ellensúlyozta játékosan csillogó szeme.
A falon csüngő órára pillantottam. - Egek, Harry, igazad van. Azt mondtam itt leszek három órára, és már három óra két perc van. Hogy a csudába fogsz nekem megbocsátani ezért? 
Lágyan felkacagott, Zayn szemet forgatva figyelt minket. 
- Nem tudom, de a hozzám bújás lehetne a kezdet...
Szélesen mosolyogtam, gyorsan bemásztam a takaró alá, Niall odébb húzódott, hogy én is elférjek, Zayn pedig kezében tartotta a levelet. 
- Szóval itt fogjuk felolvasni?  - kérdeztem, ahogy kényelmesen befészkeltem magam Harrynek dőlve. 
- Hát, én már nem mozdulok innen. - jelentette ki Niall, közben mellkasához szorította a takarót. - Semmiképp, semmi esetre sem.
Egy újabb szem forgatást nyertünk Zayntől, de elmosolyodott ő is. - Maradjunk. Kényelmes itt.
Egyetértően bólintottam. - Nos, ki akar kezdeni? 
Niall erőszakosan nyújt fel és kezdte lóbálni a kezét feje felett. - Majd én!
- Ez az Nialler, hadd halljam, mennyire szeretsz. - nevette el magát Harry.
A szőke szigorúan nézett rá, majd előhúzta az összehajtott papírt a zsebéből, majd lassan széthajtogatta. Harry kíváncsian leste a papírt, hátha valamit sikerül hamar elcsípnie, de ezzel csak azt érte el, hogy Niall átkúszott Zayn karjai közé.
- Nincs több bújás, te kíváncsi segg.
Harry duzzogni kezdett, karját átfonta mellkasa előtt. Nevettem rajtuk, és gyorsan puszit nyomtam az arcára.
A szöszi megköszörülte a torkát, simítgatni kezdte a lapot a combján. - Na szóval... Te voltál az első ember, akivel találkoztam, mikor ideköltöztünk Írországból. A második nap voltam a suliban és cseszettül elveszettnek éreztem magam. Egyazon buszon utaztunk, azt hiszem, így találkoztunk először, és emlékszem, mikor a folyosón megláttalak és rohantam utánad a nevedet kiáltva. Az a kibaszottul kínos, szőke, ír srác robogott végig az idősebbek között kornyikálva, csak azért, hogy megtalálja azt a rohadt angol termet.

Ezután Harry felé tekintett, mosolyogtak egymásra az emlékek miatt, szemeik nosztalgikusan csillogtak. Kíváncsian tűnődtem ez az, vajon Harry milyen volt akkor. Mindig is kócos, göndör hajjal képzeltem el őt, gödröcskékkel, és üveges zöld szemekkel.

- Tudod, szar vagyok az érzelmes dolgokban, de innentől mindent beleadok, mert ez egy... hogy is mondjam... búcsúlevél, nemde? És nem fogok anélkül búcsút mondani neked, hogy közlöm veled, mennyire is kibaszottul nagyszerű haver voltál. - Újra rápillantott, szinte láttam, ahogy a lélekjelenléte elfakul, vidámsága egyre jobban elhalványult. - Nagyon sokat szórakoztunk régen, Te, Zayn, Cher és Én. Annyira jó volt együtt, tényleg cseszettül jó, tudod? Úgy értem, nem mintha nem találnék ezek után újra jót, rengeteg jó dolog van a világon, de soha többé nem lesz egy hozzánk hasonló banda, soha. Úgy értem, sokszor elég nagy fasz vagy, makacs meg ilyenek, és sosem fogod be, mint mikor azt hajtottad, hogy megdugtad a rajz tanárt, amit egyébként totál nem tettél meg, de még ezeken túl is az egyik legjobb haverom vagy. 
Kis szünetet tartott.
- Máris hiányzol, tudod? - Vont vállat egyszerűen, szemével a papírra koncentrált, Zayn keze a combján pihent. - És nem tudom, hogy ne hiányozz, de próbálom, mert nem akarom, hogy ezt érezzem egy életen át. - Remegő ajkába harapott. - Egy részemet magaddal viszed.
Azt hiszem nem maradt már túl sok, 'mit mondhatnék. - folytatta tárgyilagosan, lehajtott fejjel szipogott. - Én csak szeretném tudtodra adni, hogy mikor visszatekintek az egész életemre, minden legjobb pillanat, amit átéltem, veletek éltem át. Azt hiszem, a legvégén eszembe fog jutni, ahogy együtt néztük a napfelkeltét a tetőn, és mikor Cher házában másnaposan felkeltünk, az érzés, hogy ez mind örökké tartott. Egyszerűen csak jó volt.
Letörölte a könnyeit, majd könnyes szemeivel tekintett fel. - Annyira kurva jó volt.
Az egész szobára gyászos csend telepedett, nehéz lélegzetvételek, szipogás, Niall Zayn mellkasára borult zokogva, ő pedig körkörösen dörzsölte a hátát.

***

Ez után szünetet tartottunk, szürke komorság ült a szobán, akár a köd, míg kimentünk üdítőért magára hagyva Harryt, a szomorúságtól remegtek végtagjaink.

Visszatérve Zayn volt soron, kényelembe helyezte magát a piros szemű Niall mellett, aki aztán ölébe hajtotta a fejét. 

- Az enyém koránt sem lesz olyan jó, mint Niallé. - Kezdte, miközben beletúrt szőke barátja hajába. - A mi kis költőnk felülmúlt engem is, de ez a legjobb, ami tőlem telt.

Harry mosolygott mellettem, kezét kezembe fonta a takaró alatt. - Mindegy, mit írtál oda  Zayn, úgyis elérzékenyülök. 
- Oké, akkor kezdem is.
Néhány ideges lélegzetvétel után az írás felé hajtotta a fejét. - Sok időbe telt, míg kitaláltam, hogyan is kezdhetném. Mindig, mikor eszembe jutottál, olyan volt, mintha képkockák millióit játszották volna le egyenesen a szemem előtt. Nem tudtam, hogy rakhatnám azokat össze, melyiket emléket választhattam volna ki, melyik lett volna a legmegfelelőbb, hogy kifejezzem, milyen fontos is vagy számomra.
Feltekintett, elkaptam tekintetét. Megértettem őt.
- A lényeg, fogalmam sincs, hogy mondhatnám el, amit akarok, nem tudom, valaha szavakkal el fogom tudni mondani. Nem lenne elég papír a világon, amikre ezt mind leírhatnám, vagy idő, hogy elmondjam.
Higgadt, bánatában halkabb, szomorúsága arcára ült. - Állandó vagy számomra, folytonos és szilárd, mint a föld, amin állok. Hogy őszinte legyek, minden hozzád vezet vissza, minden emlék.
Folytatta sötét arccal, ujjaival idegesen babrálta az írást. - Azóta itt vagy nekem, mióta az eszemet tudom. Te voltál az első, aki aláírta a gipszem, mikor eltörtem a kezem, és az első, aki előtt előbújtam, és az első fiú, akit megcsókoltam.
Volt valami privátság szavaiban, ahogy kiejtette a szavakat, hangja elcsukott, szinte betolakodónak éreztem magam, alkalmatlankodónak. - Meg akarok köszönni mindent, hogy ott voltál nekem, mindig. Állandóan rettegtem, hogy elbukok, hogy kit szeretek, rettegtem mindentől, és te soha. Te sohasem féltél, Harry, és ezzel arra biztattál, hogy nekem sem kell. 
Néha azon kapom magam, hogy azon filózom, milyen volt, mikor ott voltál nekem. - Megállva, kezét szája elé kapta, ösztönösen lehunyta a szemét, mintha ezzel elfojthatta volna a könnyeit. - És őszintén, nem tudom, mihez fogok kezdeni nélküled. - Elemelve kezét a szája elől, Niall kezéért nyúlt.
- Azt akarom, hogy rendbe jöjj, mert te mindent rendbe hoztál nekem, de tudom, hogy a dolgok nem így mennek. Nem csettintésre. Az egyetlen igaz reményem, hogy nem fogsz félni, mikor eljön az idő, nem fogsz félni értünk, vagy attól, mit találsz a másik oldalon, mert ígérem neked, egyszer mi is ott leszünk veled. 

-Azt hiszem, én már megbékéltem azzal, hogy te mindig itt leszel nekem. Ott leszel, mikor már alig bírok levegőt venni, mert meghallom azokat a hülye indie bandák zenéit, amiket szeretsz, és mikor félek, mert te mindig is voltál, és mindig is leszel. Hiányozni fogsz Harry, minden egyes nap, és mindennél jobban, de akarom, hogy tudd, csakis miattad, nem félek. Nem félek már többé. Szóval köszönöm. Nagyon köszönöm neked.
Mosolygott könnyes szemekkel, még mindig az írást bámulva. - Ennyi lenne, azt hiszem.
Harry féle pillantott, ő pedig így nézett rá, olyan folytonosan, mintha sosem látta volna őt, szomorúsággal szemében, megszorította a kezem, mondani akart valamit, de száját összeszorította, nehogy előbb bőgje el magát. - Hiányozni fogsz nekem is, Zayn.- mondta könnyek közt, nevetve, majd kinyújt a takaró alól Zayn kezéért. - Nem hiányozhatnak neked emberek, ha már nem vagy, Hazz.
Harry beismerősen tekintett rá, aztán le. - De, ha lehetne, akkor hiányoznál.

***

Én jöttem utoljára.
Persze újabb kis szünet kellett Zayn után, de senkinek sem volt mit mondania már. Szívem elnehezült. Itt volt az idő, hogy elkezdjem, gyomoridegem volt. Harry ölembe hajtotta a fejét, nagy csönd volt, mikor megköszörültem a torkom, szememmel átfutottam a sorokon, tudtam, hogy nem húzhatom tovább.
- Egészen az elején, nem gondoltam, hogy valaha szükségem lesz rád. - A hangomban lévő remegést próbáltam leküzdeni. - Sosem akartam, hogy szükségem legyen rád, nem akartalak, megtalálni, nem akartam azt, hogy beléd szeressek. Mielőtt találkoztunk, nem hittem, hogy szükségem van valaki olyanra, mint te. Rendben voltam. Sodródtam a sekély vízen. Olyan voltam, mint te. Nem akartam, hogy érezzek bármit is. Egyszerűen csak voltam.
A légzésemre fokuszáltam, azon filózva, hogy ne érzékenyüljek el, mert akkor nem tudom felolvasni, elmondani. - Megtanítottál arra, hogy érezzek, a törődésre, mikor te sem akartad.
Nem néztem rá, de tudtam, hogy könnyezik. - Visszagondolva, akkor kezdett szükségem lenni rád, mikor hívni kezdtél telefonon, mikor énekeltem neked, mikor először beszéltem a rákról és te hallgattál. Olyan jó hallgató vagy, mintha te magad hoznád fel belőlem azokat szavakat, amik a mellkasomban ragadtad, és mintha minden egyes szó annyira számítana. Emlékszem, mikor a 'Fix you'-t énekeltem és a lélegzetvételedre aludtam el. Attól a naptól fogva az lett a kedvenc dolgom. Akkor kezdtem beléd zúgni, mikor a pékségben a pultra ültél, és megtanítottad, hogy kell mérni. Biztosan nem emlékszel, de mikor a padlón ültünk, és azt mondtam, meg akartam venni neked az összes időt a földön, úgy is akartam, még mindig akarom. Mindent megadnék azért, hogy megadjam neked. 
A kezét a csípőmre tette, kényelmetlenül, de szorított, tudtam, mit érez. A zsepik egyre csak fogytak. - Te vagy a leggyönyörűbb személy, akivel valaha találkoztam, és elképzelésed sincs, milyen különleges vagy. Olyan jó vagy, több értelemben is, amiben én sosem leszek. Önzetlen vagy, ami csak az egyetlen hibád. Annyira törődsz. Jobban, mint bárki is, és így elfeledkezel, hogy magaddal is törődnöd kell. Annyira boldog vagyok, hogy megismerhettelek. Nem tudom, hogy ez a sors, vagy csak szerencse, de egy részem hisz abban, hogy ennek így kellett történnie, meg kellett, hogy ismerjelek. Csakis négy hónap adatott meg számunkra, de úgy érzem, mintha erre a időszakra vártam volna egész életemben. Hogy szeresselek. De nem tudtam, csak miután megláttalak, és tudtam, hogy meg kell, hogy próbáljam. Meg kell, hogy mentselek, úgy, mint ahogy nekem volt szükségem arra, hogy te megments. 
 Mély levegőt vettem, nagyot nyeltem, hogy a szűnni nem akaró remegést eltüntessem még pár percig hangomból. - Annyira vagyok jó, amennyire a te szerelmed azzá tesz, és remélem egyszer én is úgy látom magam, ahogy te. Jobb ember akarok lenni, mert te csak jót érdemelsz, sokkal jobbat érdemelsz nálam. Élni akarok érted, még akkor is, mikor az egész testem darabjaira akar széthullni. 
Hangom elcsuklott, kiöntöttem a szívem. Tudtam, hogy nem tudok nélküle élni, bármennyire is akartam elhitetni magammal, jobban leszek a halála után, de nem. A végén, Harrynek jobb lenne nélkülem, mint nekem nélküle. - Minden egyes percet veled szeretnék tölteni, teát készíteni veled, megcsókolni, mikor hazaérsz munkából, melletted elaludni minden éjjel, és nem azon filózni, megismersz-e reggel. 
- Tudom, a mi történetünk nem kap boldog befejezést, de megérte, minden megszámlált napunk. Különleges vagy a számomra, és mindig is az leszel. Az, hogy szerethettelek, megváltoztatott. Annyira szeretlek. Sosem foglak elfelejteni, ha már én is eltávozom, és az után is. 
A könnyeim folyamatosan peregtek le arcomon, nem tudtam ránézni. Felhúzta magát és könnyek közt nézett szemeimbe.
- Te is megváltoztattál engem. - Szólalt meg halkan. 
- Annyira szeretlek. - Válaszolva ledobtam a papírt, így végre magamhoz ölelhettem. 

- Köszönöm. - Rázkódó vállakkal öleltük egymást. 

5 megjegyzés:

  1. Aztakurva
    Bocsánat a kifejezésért.
    Szóval Szia!
    Azt hittem, már soha nem lesz rész, ezért nagyon megörültem, amikor megláttam e-mail-ben a válaszaidat. Azonnal rohantam is ide.
    Szerencsére -kicsit talán magam által is de- sikerült megedződnöm és nem bőgtem végig a részt, de nagyon a határán voltam.
    Nagyon várom a folytatást!
    Puszi; Virág ❤

    VálaszTörlés
  2. Én még itt vagyok, és összetört szívvel várom a folytatást! <3

    VálaszTörlés
  3. Mindenki hülyének néz a buszon, hogy próbálom visszatartani a könnyeimet, de megéri. Annyira csodálatos ez a történet, minden percet megér az olvasása. Köszönöm neked

    VálaszTörlés
  4. Mindenki hülyének néz a buszon, hogy próbálom visszatartani a könnyeimet, de megéri. Annyira csodálatos ez a történet, minden percet megér az olvasása. Köszönöm neked

    VálaszTörlés
  5. Sziaaaa Jesszus!!! Rész!!! Uhhh....annyira imádtam. Es sírtam!! ❤ ahhww...akatom olvasni tovább!! Ez gyönyörű...istenem...
    Gyönyörű volt. 😘

    VálaszTörlés