2016. október 26., szerda

24. fejezet

Tudom, hogy utáltok. ♥ De én szeretlek titeket, és nagyon nagyon sajnálom, hogy az utolsó részekre ennyit kell várnotok. :(
Bizonyára sokan elolvastátok a végét angolul, de remélem még visszatértek elolvasni a fordítást is. Bár... Igazán nem várhatom el ennyi várakozás után...
Nagyon köszönöm a sok megtekintést azóta. Tyűha. Valami hihetetlen mennyiszer kattintanak az oldalra...Wow!
Sajnos mindig időszűkében vagyok, de muszáj volt szakítanom időt, és most nagyon jól esett fordítani, jobban mint valaha. :') Szóval igyekszem ezután tényleg gyorsan befejezni a részek fordításait. 
Nagyon köszönöm, akik még türelmesek és várnak bármennyit kell is.
Jó olvasást nektek... Drága, kitartó Olvasók! 
Puszilok mindenkit!
B.






Április 28 - 100. nap

Múlt keddtől kétszer volt emlékezet kiesése, először azt hihette nem veszem észre.
Talán akkorra már könnyebben kellett volna kezelnem, nem tehettem semmit az ellen, hogy mennyire borzasztóan fájt minden alkalommal, s ott volt a félelem, hogy mi lesz ha nem tud tovább küzdeni és nem fogja tudni ki vagyok, s ez a tudat belülről jobban marcangolt, mint a maga a tumor.
Egyre hidegebb lett Harry szobája, legfőképp reggelente, és nem csak azért, mert bekapcsolták a légkondicionálókat, mint mindig a tavaszi hónapokban, a szoba hangulata változott meg, s talán mi is, amitől a hideg kirázott.
Az együttalvás még közösebb programmá vált. Szépnek találtam, fura, de szomorú mód, hogy együtt aludtuk végig az utolsó hónapjainkat.
Sőt, mikor már a saját ágyamban kellett aludnom, - ami nem történt meg olyan sokszor - olyan üresnek éreztem azt, a hatalmas ágyamban elvesztek törékeny csontjaim, túl hideg volt, hogy egyedül képes legyek felmelegíteni.
Napi szintű rutinná vált mellette álomba merülni, felkelni a karjaiban, kivánszorogni a fürdőbe egy forró fürdőt venni.
Az altatók segítettek át pár éjjel, ugyanakkor sosem hatottak igazán. Miután felkeltem, vékony izzadságvonalalak maradtak az ágyneműn.

.
Harryt minden alkalommal ébren találtam a szobájában, mikor visszatértem hozzá, vagyis nagyjából ébren, a szemei épphogy csak nyitva voltak, bágyadt mosollyal figyelte, ahogy odalépkedek hozzá, majd felemelte az ágyneműt, hogy bebújhassak mellé. Délután haza kellett mennem tiszta ruhákért és pár órát Liammel lógni, mert a kis világom annyira összeszűkült, hogy azt vettem észre, mintha csak Harry és én lennénk, ahogy átvészeljük a reggeleket és éjjeleket.
Szóval bemásztam Harryhez, becsúsztattam a kezem a pólója alá, nem voltam biztos benne, ki pólóját viseli, lehet az enyémet, de meglehet, hogy a sajátját.
- Jó reggelt.
Gyönyörű hangja megmosolyogtatott.
- Jó reggelt. Fáj a fejed?
Megrázta a fejét.
- Semmi elviselhetetlen. - Szünetet tartott. - És te hogy vagy?
Lágyan rámosolyogtam, közben átkaroltam a derekát, és ahogy a pólója feljebb csúszott bőrünk egymásnak simult. - Jól vagyok. - Félig volt csak igaz, de kimondtam, aztán gyorsan témát váltottam.
- Gondolkodtam.
Rémültséget színlelve nézett nagyot, aztán vigyorgott. - Jaj! Ne!
Rögtön nyelvet öltöttem. - Na, ssh.
Pár másodperc után aztán komolyan nézett a szemembe. - És min gondolkodtál?
- Tudod, a Csillagainkban a hibában írták egymásnak gyászbeszédet...
- Igen? - Láthatóan felcsigáztam.
Reménytelin mosolyogtam. - Mi is megcsinálhatnánk.
Ajkába harapott, habozott, de belement. - Rendben.
Gyorsan megcsókoltam. - Talán rávehetnénk, hogy Zayn és Niall is írjanak egyet.
- Ja. Oké.
- Oké.

Május 1. - 103. nap

Két kemény napomba telt összeraknom a szövegemet, de végül sikerült. Nem tartottam magam rossz írónak, valójában elég jól fogalmaztam, de ahogy szembe találtam magam az üres lappal, azonnal azon járt az eszem, hogy a legjobb az lenne, ha a szívem helyezném rá. Szó szerint. 
Köszönetet akartam mondani, a tudtára adni, milyen különleges is ő az én számomra, hogy mennyire szeretem, s ezt minden általam tudott nyelven, és még azokon a nyelveken is, amikről amikhez egy szemernyit sem konyítok. 
Két hosszú éjjel és nappal után annyi szót sikerült a lapra vetnem, mint amennyiről tudomásom se volt, hogy léteznek.
Készen álltam dobogó szívem kitépni a mellkasomból és egyenesen azt használni az írottak helyett, csak ráhelyezni a papírra, és kivérezni mindazt a szeretet, amit iránta éreztem. 
A legtöbb jegyzetet a vonaton véstem papírra. Nem voltan hajlandó gyászbeszédnek hívni. Sokkal inkább hívtam szerelmes levélnek a haldokló szerelmemhez, mint valamilyen halálváró beszédnek. 
Mikor a vonat az utolsó állomásnál megállt, remegő kezekkel írtam le az utolsó sorokat.

Harry szobájában Zayn és Niall már rég elfészkelték magukat Harry ágyában. Niall Harry mellett fészkelte be magát, Zayn állt, lágy tekintettel nézett le rájuk.
Mindnyájan az oxigénpalackomra néztek, ami sikerrel elárulta, hogy megérkeztem, majd intettem feléjük, miközben lecsúsztattam a vállamra kapaszkodó táskát. Ez volt az első alkalom, hogy lengébben öltözhettem a májusi időnek hála.

- Késtél. - informált Harry, enyhén ingerülten, de ezt ellensúlyozta játékosan csillogó szeme.
A falon csüngő órára pillantottam. - Egek, Harry, igazad van. Azt mondtam itt leszek három órára, és már három óra két perc van. Hogy a csudába fogsz nekem megbocsátani ezért? 
Lágyan felkacagott, Zayn szemet forgatva figyelt minket. 
- Nem tudom, de a hozzám bújás lehetne a kezdet...
Szélesen mosolyogtam, gyorsan bemásztam a takaró alá, Niall odébb húzódott, hogy én is elférjek, Zayn pedig kezében tartotta a levelet. 
- Szóval itt fogjuk felolvasni?  - kérdeztem, ahogy kényelmesen befészkeltem magam Harrynek dőlve. 
- Hát, én már nem mozdulok innen. - jelentette ki Niall, közben mellkasához szorította a takarót. - Semmiképp, semmi esetre sem.
Egy újabb szem forgatást nyertünk Zayntől, de elmosolyodott ő is. - Maradjunk. Kényelmes itt.
Egyetértően bólintottam. - Nos, ki akar kezdeni? 
Niall erőszakosan nyújt fel és kezdte lóbálni a kezét feje felett. - Majd én!
- Ez az Nialler, hadd halljam, mennyire szeretsz. - nevette el magát Harry.
A szőke szigorúan nézett rá, majd előhúzta az összehajtott papírt a zsebéből, majd lassan széthajtogatta. Harry kíváncsian leste a papírt, hátha valamit sikerül hamar elcsípnie, de ezzel csak azt érte el, hogy Niall átkúszott Zayn karjai közé.
- Nincs több bújás, te kíváncsi segg.
Harry duzzogni kezdett, karját átfonta mellkasa előtt. Nevettem rajtuk, és gyorsan puszit nyomtam az arcára.
A szöszi megköszörülte a torkát, simítgatni kezdte a lapot a combján. - Na szóval... Te voltál az első ember, akivel találkoztam, mikor ideköltöztünk Írországból. A második nap voltam a suliban és cseszettül elveszettnek éreztem magam. Egyazon buszon utaztunk, azt hiszem, így találkoztunk először, és emlékszem, mikor a folyosón megláttalak és rohantam utánad a nevedet kiáltva. Az a kibaszottul kínos, szőke, ír srác robogott végig az idősebbek között kornyikálva, csak azért, hogy megtalálja azt a rohadt angol termet.

Ezután Harry felé tekintett, mosolyogtak egymásra az emlékek miatt, szemeik nosztalgikusan csillogtak. Kíváncsian tűnődtem ez az, vajon Harry milyen volt akkor. Mindig is kócos, göndör hajjal képzeltem el őt, gödröcskékkel, és üveges zöld szemekkel.

- Tudod, szar vagyok az érzelmes dolgokban, de innentől mindent beleadok, mert ez egy... hogy is mondjam... búcsúlevél, nemde? És nem fogok anélkül búcsút mondani neked, hogy közlöm veled, mennyire is kibaszottul nagyszerű haver voltál. - Újra rápillantott, szinte láttam, ahogy a lélekjelenléte elfakul, vidámsága egyre jobban elhalványult. - Nagyon sokat szórakoztunk régen, Te, Zayn, Cher és Én. Annyira jó volt együtt, tényleg cseszettül jó, tudod? Úgy értem, nem mintha nem találnék ezek után újra jót, rengeteg jó dolog van a világon, de soha többé nem lesz egy hozzánk hasonló banda, soha. Úgy értem, sokszor elég nagy fasz vagy, makacs meg ilyenek, és sosem fogod be, mint mikor azt hajtottad, hogy megdugtad a rajz tanárt, amit egyébként totál nem tettél meg, de még ezeken túl is az egyik legjobb haverom vagy. 
Kis szünetet tartott.
- Máris hiányzol, tudod? - Vont vállat egyszerűen, szemével a papírra koncentrált, Zayn keze a combján pihent. - És nem tudom, hogy ne hiányozz, de próbálom, mert nem akarom, hogy ezt érezzem egy életen át. - Remegő ajkába harapott. - Egy részemet magaddal viszed.
Azt hiszem nem maradt már túl sok, 'mit mondhatnék. - folytatta tárgyilagosan, lehajtott fejjel szipogott. - Én csak szeretném tudtodra adni, hogy mikor visszatekintek az egész életemre, minden legjobb pillanat, amit átéltem, veletek éltem át. Azt hiszem, a legvégén eszembe fog jutni, ahogy együtt néztük a napfelkeltét a tetőn, és mikor Cher házában másnaposan felkeltünk, az érzés, hogy ez mind örökké tartott. Egyszerűen csak jó volt.
Letörölte a könnyeit, majd könnyes szemeivel tekintett fel. - Annyira kurva jó volt.
Az egész szobára gyászos csend telepedett, nehéz lélegzetvételek, szipogás, Niall Zayn mellkasára borult zokogva, ő pedig körkörösen dörzsölte a hátát.

***

Ez után szünetet tartottunk, szürke komorság ült a szobán, akár a köd, míg kimentünk üdítőért magára hagyva Harryt, a szomorúságtól remegtek végtagjaink.

Visszatérve Zayn volt soron, kényelembe helyezte magát a piros szemű Niall mellett, aki aztán ölébe hajtotta a fejét. 

- Az enyém koránt sem lesz olyan jó, mint Niallé. - Kezdte, miközben beletúrt szőke barátja hajába. - A mi kis költőnk felülmúlt engem is, de ez a legjobb, ami tőlem telt.

Harry mosolygott mellettem, kezét kezembe fonta a takaró alatt. - Mindegy, mit írtál oda  Zayn, úgyis elérzékenyülök. 
- Oké, akkor kezdem is.
Néhány ideges lélegzetvétel után az írás felé hajtotta a fejét. - Sok időbe telt, míg kitaláltam, hogyan is kezdhetném. Mindig, mikor eszembe jutottál, olyan volt, mintha képkockák millióit játszották volna le egyenesen a szemem előtt. Nem tudtam, hogy rakhatnám azokat össze, melyiket emléket választhattam volna ki, melyik lett volna a legmegfelelőbb, hogy kifejezzem, milyen fontos is vagy számomra.
Feltekintett, elkaptam tekintetét. Megértettem őt.
- A lényeg, fogalmam sincs, hogy mondhatnám el, amit akarok, nem tudom, valaha szavakkal el fogom tudni mondani. Nem lenne elég papír a világon, amikre ezt mind leírhatnám, vagy idő, hogy elmondjam.
Higgadt, bánatában halkabb, szomorúsága arcára ült. - Állandó vagy számomra, folytonos és szilárd, mint a föld, amin állok. Hogy őszinte legyek, minden hozzád vezet vissza, minden emlék.
Folytatta sötét arccal, ujjaival idegesen babrálta az írást. - Azóta itt vagy nekem, mióta az eszemet tudom. Te voltál az első, aki aláírta a gipszem, mikor eltörtem a kezem, és az első, aki előtt előbújtam, és az első fiú, akit megcsókoltam.
Volt valami privátság szavaiban, ahogy kiejtette a szavakat, hangja elcsukott, szinte betolakodónak éreztem magam, alkalmatlankodónak. - Meg akarok köszönni mindent, hogy ott voltál nekem, mindig. Állandóan rettegtem, hogy elbukok, hogy kit szeretek, rettegtem mindentől, és te soha. Te sohasem féltél, Harry, és ezzel arra biztattál, hogy nekem sem kell. 
Néha azon kapom magam, hogy azon filózom, milyen volt, mikor ott voltál nekem. - Megállva, kezét szája elé kapta, ösztönösen lehunyta a szemét, mintha ezzel elfojthatta volna a könnyeit. - És őszintén, nem tudom, mihez fogok kezdeni nélküled. - Elemelve kezét a szája elől, Niall kezéért nyúlt.
- Azt akarom, hogy rendbe jöjj, mert te mindent rendbe hoztál nekem, de tudom, hogy a dolgok nem így mennek. Nem csettintésre. Az egyetlen igaz reményem, hogy nem fogsz félni, mikor eljön az idő, nem fogsz félni értünk, vagy attól, mit találsz a másik oldalon, mert ígérem neked, egyszer mi is ott leszünk veled. 

-Azt hiszem, én már megbékéltem azzal, hogy te mindig itt leszel nekem. Ott leszel, mikor már alig bírok levegőt venni, mert meghallom azokat a hülye indie bandák zenéit, amiket szeretsz, és mikor félek, mert te mindig is voltál, és mindig is leszel. Hiányozni fogsz Harry, minden egyes nap, és mindennél jobban, de akarom, hogy tudd, csakis miattad, nem félek. Nem félek már többé. Szóval köszönöm. Nagyon köszönöm neked.
Mosolygott könnyes szemekkel, még mindig az írást bámulva. - Ennyi lenne, azt hiszem.
Harry féle pillantott, ő pedig így nézett rá, olyan folytonosan, mintha sosem látta volna őt, szomorúsággal szemében, megszorította a kezem, mondani akart valamit, de száját összeszorította, nehogy előbb bőgje el magát. - Hiányozni fogsz nekem is, Zayn.- mondta könnyek közt, nevetve, majd kinyújt a takaró alól Zayn kezéért. - Nem hiányozhatnak neked emberek, ha már nem vagy, Hazz.
Harry beismerősen tekintett rá, aztán le. - De, ha lehetne, akkor hiányoznál.

***

Én jöttem utoljára.
Persze újabb kis szünet kellett Zayn után, de senkinek sem volt mit mondania már. Szívem elnehezült. Itt volt az idő, hogy elkezdjem, gyomoridegem volt. Harry ölembe hajtotta a fejét, nagy csönd volt, mikor megköszörültem a torkom, szememmel átfutottam a sorokon, tudtam, hogy nem húzhatom tovább.
- Egészen az elején, nem gondoltam, hogy valaha szükségem lesz rád. - A hangomban lévő remegést próbáltam leküzdeni. - Sosem akartam, hogy szükségem legyen rád, nem akartalak, megtalálni, nem akartam azt, hogy beléd szeressek. Mielőtt találkoztunk, nem hittem, hogy szükségem van valaki olyanra, mint te. Rendben voltam. Sodródtam a sekély vízen. Olyan voltam, mint te. Nem akartam, hogy érezzek bármit is. Egyszerűen csak voltam.
A légzésemre fokuszáltam, azon filózva, hogy ne érzékenyüljek el, mert akkor nem tudom felolvasni, elmondani. - Megtanítottál arra, hogy érezzek, a törődésre, mikor te sem akartad.
Nem néztem rá, de tudtam, hogy könnyezik. - Visszagondolva, akkor kezdett szükségem lenni rád, mikor hívni kezdtél telefonon, mikor énekeltem neked, mikor először beszéltem a rákról és te hallgattál. Olyan jó hallgató vagy, mintha te magad hoznád fel belőlem azokat szavakat, amik a mellkasomban ragadtad, és mintha minden egyes szó annyira számítana. Emlékszem, mikor a 'Fix you'-t énekeltem és a lélegzetvételedre aludtam el. Attól a naptól fogva az lett a kedvenc dolgom. Akkor kezdtem beléd zúgni, mikor a pékségben a pultra ültél, és megtanítottad, hogy kell mérni. Biztosan nem emlékszel, de mikor a padlón ültünk, és azt mondtam, meg akartam venni neked az összes időt a földön, úgy is akartam, még mindig akarom. Mindent megadnék azért, hogy megadjam neked. 
A kezét a csípőmre tette, kényelmetlenül, de szorított, tudtam, mit érez. A zsepik egyre csak fogytak. - Te vagy a leggyönyörűbb személy, akivel valaha találkoztam, és elképzelésed sincs, milyen különleges vagy. Olyan jó vagy, több értelemben is, amiben én sosem leszek. Önzetlen vagy, ami csak az egyetlen hibád. Annyira törődsz. Jobban, mint bárki is, és így elfeledkezel, hogy magaddal is törődnöd kell. Annyira boldog vagyok, hogy megismerhettelek. Nem tudom, hogy ez a sors, vagy csak szerencse, de egy részem hisz abban, hogy ennek így kellett történnie, meg kellett, hogy ismerjelek. Csakis négy hónap adatott meg számunkra, de úgy érzem, mintha erre a időszakra vártam volna egész életemben. Hogy szeresselek. De nem tudtam, csak miután megláttalak, és tudtam, hogy meg kell, hogy próbáljam. Meg kell, hogy mentselek, úgy, mint ahogy nekem volt szükségem arra, hogy te megments. 
 Mély levegőt vettem, nagyot nyeltem, hogy a szűnni nem akaró remegést eltüntessem még pár percig hangomból. - Annyira vagyok jó, amennyire a te szerelmed azzá tesz, és remélem egyszer én is úgy látom magam, ahogy te. Jobb ember akarok lenni, mert te csak jót érdemelsz, sokkal jobbat érdemelsz nálam. Élni akarok érted, még akkor is, mikor az egész testem darabjaira akar széthullni. 
Hangom elcsuklott, kiöntöttem a szívem. Tudtam, hogy nem tudok nélküle élni, bármennyire is akartam elhitetni magammal, jobban leszek a halála után, de nem. A végén, Harrynek jobb lenne nélkülem, mint nekem nélküle. - Minden egyes percet veled szeretnék tölteni, teát készíteni veled, megcsókolni, mikor hazaérsz munkából, melletted elaludni minden éjjel, és nem azon filózni, megismersz-e reggel. 
- Tudom, a mi történetünk nem kap boldog befejezést, de megérte, minden megszámlált napunk. Különleges vagy a számomra, és mindig is az leszel. Az, hogy szerethettelek, megváltoztatott. Annyira szeretlek. Sosem foglak elfelejteni, ha már én is eltávozom, és az után is. 
A könnyeim folyamatosan peregtek le arcomon, nem tudtam ránézni. Felhúzta magát és könnyek közt nézett szemeimbe.
- Te is megváltoztattál engem. - Szólalt meg halkan. 
- Annyira szeretlek. - Válaszolva ledobtam a papírt, így végre magamhoz ölelhettem. 

- Köszönöm. - Rázkódó vállakkal öleltük egymást. 

2016. április 8., péntek

23. fejezet

Sziasztok! <3
Fogalmatok sincs mennyire sajnálom, hogy csak most... Esküszöm, nem direkt jönnek így a részek. Minden héten szeretnék, de mindig minden közbejön... főleg a suli meg a betegség. (...Milyen ironikus, amióta fordítom a blogot, sokkal többet vagyok beteg... o.o Kezdek félni. Mi lesz velem két résszel később??:o)
Köszönök újra mindent, sajnálom a leiratkozót... nem tudok mit tenni. És köszönöm a feliratkozót is.<3 
A kitartó olvasóknak jó olvasást! <3
(Kikészültem a fordítás alatt... Remélem ti erősebbek lesztek.<3)
Puszi,
B.




Április 21. - 93. nap

Amint odaértem Harry szobájának ajtajához, rögtön meghallottam a hangokat. Megálltam, nem akartam berontani, mert az igazat megvallva féltem mi vár rám odabent.

Nem ismertem a hangot, nem tudtam tisztán kivenni, hogy ki beszél, de egy remegő női hangot hallottam.
A hideg ajtóhoz nyomtam a fülem, hogy többet halljak beszélgetésfoszlánynál.
- Semmiség volt. Jól vagyok. Tényleg jól vagyok. - Érezhető volt a kétségbeesés Harry hangjában, kicsit durvább volt, mintha ő maga is megengedte volna magának, hogy jobban szétcsússzon. A gyomrom összeszorult, utáltam magam, hogy nem tehettem jobbá.
- De mi lett volna, ha nem leszel jobban? - Szólalt fel egy kis idő után a női hang.
- Nem akartam, hogy egész Londonba kelljen utaznod a semmiért. - válaszolta Harry, és szinte láttam magam előtt az arckifejezését, ahogy alig észrevehetően összehúzza a szemöldökét.
- Hát talán neked nem kellene már itt lenned... Talán vissza kéne jönnöd, ahova tartozol. Hozzánk! Haza. - Hirtelen világossá vált, kivel beszélt Harry.
Harryvel nem beszéltünk túl sokat az anyukájáról, de igazából egyikünk sem hozta fel. Mindig is irigyeltem, ahogy Harry a maga módján szereti és törődik vele.
- Nem akarok hazamenni. Nem erőltetheted. Robin a biztosítónál dolgozik. Ő majd fizet. Én nem megyek haza. - Hadarta végig eszeveszettül.
Valamiféle lágy szavak jöttek aztán, tompább és sokkal halkabbak.
- Nem, anya. - Ez hangosabb volt, így tudtam, hogy még mindig ellenkezik az anyukájával. - Az a ház a haldoklásomra emlékeztet.
Morbidul hangzik, de viccesen hangzott, hisz a kórház ugyanúgy a haldoklására elékeztetheti...
- Én... csak nem tudom már végképp, hogy mit tegyek, Harry. - Tört meg az asszony. - Nem tudom...
- Ez rendben van így, anya. - Lágyult el végül ő is. Szerettem volna benyitni, és odasietni hozzá, megfogni a kezét, hogy érezze, ott vagyok vele, erősebbé tegyem, de nem tettem.
- Tudom. Csak olyan nehéz tudni azt, hogy egy nap már nem leszel, és én azt fogom minden áldott nap kívánni, hogy bárcsak többet tehettem volna érted...
- Én mindig itt leszek, anya. - felelte Harry, s hirtelen nem tudtam szavakba önteni, milyen érzés fogott el. A saját anyámra gondoltam, ahogy rámpillant, mikor azt hiszi, nem látom, hogy néz. Ahogy elvesztve engem magából is elveszt egy részt.
Egy gyereket elveszteni sosem valami szép, sokkal inkább megrendítő. Kegyetlen dolog, aminek nem szabadna bekövetkeznie.
A beszélgetés motyogásba fordult,  én pedig visszaléptem az ajtótól, sarkon fordulva lassan a folyosó végéhez igyekeztem. A mellettem görgő oxigénpalack hangja követett szüntelen.
Ezen a reggelen, Harrynek nagyobb szüksége volt az anyukájára, mint most rám. És ezt megértettem.


Április 22. - 94. nap


Harry 11:16

Hiányoztál tegnap.

                                                              Louis 11.17

                                              Elmentem, hogy meglátogassalak,
                                              de emlékeztem, hogy nem csak
                                              én vagyok az, aki szeret téged.

Harry 11:17

Bejöhettél volna,
jó lett volna látni téged.

                                                                Louis 11:18

                                                Elmagyaráznád, miért emlékeztet
                                                téged a házatok jobban a haldoklásra,
                                                mint a kórház?

Kellett egy kis idő, mire válaszolt, az idő alatt neki láttam a reggelinek. Még mindig helyesnek láttam a tegnapi döntésem, hogy nem mentem be hozzá, és hagytam, hogy együtt jöjjenek rá, mi lenne a legjobb Harrynek. Nem említve, hogy ez adott egyfajta löketet, hogy beszéljek anyával, amitől mindketten jobban éreztük magunkat.


Harry 11:24

Gyere át.

                         Louis 11:24

                         Oké. xx

Harry 11:24

Oké xx

***


Harry betakarózva feküdt, amikor beléptem hozzá, olyan szomorúan, a szemébe húzta a sapkáját, de homályos szemeit látni lehetett.

Kinyújtotta a kezét felém, mozgatta az ujjait, hogy végre elérjem őket. Gyengédség vette körül a levegőt, meghitt béke, ami arra késztetett, hogy minél előbb odabújjak hozzá, és szorítsam olyan erősen, amilyen erősen csak tudom.
Kibújtam a táskámból és a cipőmből, megbotolva a palackomban egy kicsit, de lépkedtem tovább felé, felhajtottam a takarót és alábújtam. Azonnal éreztem a derekamra kulcsolódó kezeit és azt, hogy közelebb húz.
- Szia. - motyogtam a meleg mellkasába.
- Nagyon szomorú vagyok ma. - mondta, ahogy végleg összeért testünk. - Ezért utálom látni őt. És olyan, mintha egy fekete lyuk lenne a hasamban, ami mindenből és mindenkiből kiszívja az erőt.
Megcsókoltam a bőrét, ahol a legközelebb értem a számmal, morogva válaszoltam a nyakába. – Lehetünk együtt szomorúak.
Gyengén bólintott. – Csak azt akarom, hogy megértse, de nem érti. Nem tudja megérteni. Azt hiszi érti, de nem, amíg meg nem halok, addig nem érti meg, hogy tényleg haldoklok.
Nagyot sóhajtottam. – Nem tudom, abból a kicsiből, amit hallottam, úgy hangzott, mintha értené, vagy legalábbis próbálja megérteni. Ő csak azt akarja, hogy boldog légy, Hazz.
- Nem, ő csak azt akarja, hogy többet legyek itt, a boldogságomnak nincs köze ahhoz. – köpködte kissé ingerülten, de mégis szomorúan.
Arra gondoltam, hogy odébb mozdulok tőle, hogy megmagyarázza, de biztos voltam benne, hogy ott kötöttünk volna ki, mint mindig, hogy több időt ’vegyen’ neki az anyukája, és abból már amúgy sem volt elég. Mintha azt hitte volna az anyukája, hogy az időből sosem lehetne kifutni.
- Miért emlékeztet a házatok a haldoklásra? – kérdeztem rá hirtelen, nem volt valami egyszerű kérdés, de annyira zavart már, hogy nem kaptam rá választ üzenetben sem.
Nem siette el a választ, végigfuttatta az ujjait a kezemen, majd bebújtatta a pólóm alá a kezét, majd ott matatott tovább. – Miután diagnosztizáltak, a dolgok egyre rosszabbá váltak. Elfelejtettem- - Úgy tűnt elmerült a gondolataiban, vagy csak nem tudta, hogyan folytassa. – Emlékszel. Elfelejtettem, milyen volt élni, de a testem nem engedett meghalni.
Bólintottam, ismertem a sztorit. – Annyira sajnálom.
Ő is bólintott. – És most minden szoba arra emlékeztet, mintha a gyengeség a falakban rejtőznének, arra várva, hogy újra megtegyem magammal. Az egész helyből szivárog a betegség.
- Tudom. – Csókoltam meg lágyan, a szótlan biztonság volt az, amit adni tudtam neki. Valamikor azt kívántam, bár felnyithatnám a szívét, és annyi szeretet pumpálnék az egész testébe, amennyit csak tudok.
- Ő pedig nem tudja megérteni, azt gondolhatja, egészségtelen itt lennem, hogy az itt maradás a kórházban valahogy rosszabbá tenné a helyzetem. De a kórház egy kicsit sem emlékeztet a haldoklásra. Itt életeket mentenek.
Megállt, lenyúlt, hogy megérintse a kezem, szorosan tartotta azt.
- Sosem leszel egyedül - folytatta. - Része vagy egy élő és lélegző organizmusnak, ami megpróbál megmenteni téged.
Mosolyogtam. - Ez tetszik.
- Itt sosem áll meg az idő. Még este sem. A házunk este volt a legrosszabb, mikor kialudtak a fények, és teljes csend ült a házra. Olyan üresnek érződött minden.
- De itt sosem alszanak igazán. - Helyeseltem, a kora reggel jutott eszembe, mikor a nővérek csevegve elhaladnak a folyosón, az orvosok, a betegek...
- Valahogy biztonságos itt lenni. - Tartott szünetet, egy apró mosolyt véltem felfedezni az arcán, félénk, de aranyos mosolyt. - Emellett, az ittlét rád emlékeztet.
Gyors csókot nyomtam a szájára.
- Minden rád emlékeztet.


Április 23. - 95. nap

Már jócskán elmúlt délután kettő mire megérkeztem Harryhez. Remény mellettem gurul, és majdnem minden lehető alkalommal megbotlottam benne.

Harry a hátán feküdt, karjaival átölelte a hasát, a plafonra meredt tág tekintete.
Ezt mind a kis résen lestem meg, mikor kinyitottam az ajtót, és óvatosan kopogtam rajta, habár már az félig nyitva volt.
Mint mindig, most is jó megszokott 'betakaródzok és elbújok' móddal köszöntött, de nem vártam mást, hisz borzasztó fejfájással küzd.
- Mi újság, Hazz? - kérdeztem az ajtóban állva, közben letettem a táskám és a kabátom a földre.
Lassan leemelte fejéről a takarót és rám nézett, zöld szemei rögvest megtalálták az én kékjeimet, aztán végig sietett tekintete a testemen, testemről pedig az oxigénpalackra, ami a lábam mellett pihent, s kulcscsontomra, amit nem takart eléggé a gallér, s végül újra a szemembe, miközben én is megbizonyosodtam arról, hogy ő sem vesztette el semelyik testrészét, míg távol voltam.
- A szokásos. Valami ma sincs nagyon rendben.
Apró léptekkel közeledtem a szokásos helyemhez, összezavarodottan tanulmányoztam arcát.
A kötéseit épphogy csak eltávolították, a mérges kis rózsaszín volnalka ívelt át homlokán, amit nagyjából a sapkája eltakart. az utolsó fizikai jelek, amik a zuhanását jelentették, kezdtek fakulni.
- A szokásos? - dobtam fel mellé a lábam.
Nem akadtam ki. nyugtatást szeretettem volna hozni magammal, nem kiakadást.
Vállvonva mozdult arrébb, hogy jobban elférjen mellette a lábam. - Nem tudom. Úgy érzem van valami, amit nem tudok, pedig tudnom kéne. - beleharapott az alsó ajkába, zavarban volt. - Bocsi, nem szeretnélek zavarba hozni, de furcsán nagyon ismerős vagy.
Az alsó ajkam mozogni kezdett, hebegni akartam valamit, de az agyam lefagyott, abban a pillanatban egy szót sem tudtam kinyögni. Tudtam, hogy el fog jönni ez, hisz már eljött, de nem készültem fel rá, nem tudtam felkészülni. Egyszerűen nem tudtam a szemébe nézni, lesütött szemmel néztem az ölemben pihenő összekulcsolt kezeimre.
Számára én csak idegen vagyok, lehet ott van még pár elmék, pár közös emlék, ami emlékeztethetné, hogy ki vagyok, de nem.
Valószínüleg jobb is lesz így, hogy elfelejt. Ha lehetne odaadnám neki a világ összes boldogságát, és elfogadnám az összes keserűséget, amit hátrahagy. De valahogy nem voltam biztos abban, hogy tudnék-e egy olyan világban élni, ahogy Harry nem tudja, ki vagyok.
Emlék az, amit két ember őriz, nem pedig egy, de én mégis egyedül maradtam. Csak én őrzöm kettőnk közös emlékeiket.
Harry lágy hangja rántott ki a horrorra emlékeztető gondolataimból.
- Jól vagy, haver?
Hevesen bólintottam, próbáltam ránézni és mosolyogni. - Igen, bocs. Kicsit összezavarodtam.
Lassan elhúztam a lábam az ágyáról, majd magam alá húztam őket. - Louis vagyok.
Csendben maradt, egy pillanatra azt hittem, talán emlékszik rám. De az a pillanat elszállt, és azon kaptam magam, hogy mosolyogva felém nyújtja a kezét. - Örvendek, Harry vagyok.
Bólintottam. - Ja. - Fogadtam a kéznyújtást.
A mosolya gyorsan elhalványult, kezdte észrevenni a rossz aurát, ami leszállt a teremre.
- Hát öhm... te egy... ápoló vagy, vagy...?
Megráztam a fejem. Újabb késdöfés a szívembe, s közben egy hazugságon törtem a fejem. Nem érdekelt mennyire fájt mellette ülni, ezt hallani, de megígértem neki, hogy nem fogok összetörni, nem tehettem.
- Nem én olvasni jöttem neked. - Mosolyogtam rá a lehető leghitelesebben. - Ez egy ilyen program a kórházban. - Késő volt, de rájöttem, hogy valami borzasztóan hazudok, túl átlátszó indok, túl gyatra, de jobbra, akkor, nem telt.
Hihetlenkedve felhúzta a szemöldökét, majd felkacagott, szemei melegséget sugároztak. Lélegzetvisszafogva vártam a következő lépést. Vagy elküld, vagy hagyja, hogy maradjak és olvassak neki. Az utóbbiban reménykedtem.
- Tudják, hogy nem nyolc vagyok, ugye?
Elnevettem magam. - Nyilván nem. De ha gondolod elmegyek, ha van más dolgod.
Kérlek ne küldj el. Kérlek. 
Megrázta a fejét, féloldalas mosolyt öltött, és felhúzta magát ülő helyzetbe. nekidőlt az ágynak, s a lábait keresztbe tette. - Rendben. - Körülnézett, az ágy sarkában lévő világoskék fedelű könyvre tapadt a tekintete. A Csillagainkban a hibá-ra. - Ott van az, olvasd azt nekem.
A könyvért nyúltam, habár legmélyen tudtam, hogy mégsem akarom ezt annyira.
Nem akartam elolvasni a könyvünket ennek a Harrynek. Az én régi Harrymnek akartam minden egyes szavát a fülébe suttogni, és elvárni azt, hogy ő is ezt tegye.
Láttam a szemében a felismerést, amit ő nem értett, mikor kinyitottam a novellát. a kézírása ott futott végig a lapokon.
Az ujjamat végigfuttattam a belső borítón, amin az állt, 'Louis és Harry tulajdona'.
De ez már nem volt a miénk.
Ez már nem azé a Harryé volt, aki ismert engem, hanem azé, aki velem szemben ül, és úgy néz rám, mintha tényleg pár perce látott volna először, noha hónapok óta ismer.
Fogalmam sem volt mikor kapom vissza a régi Harryt, vagy egyáltalán vissza-e kapom.
Vicces azért.
Ismertem őt, de mégis más volt.
Voltak dolgok, amik igazán már akkor iszonyúan hiányoztak. A haja, ami fürdő csempéjére hullt, az, ahogy összegabalyodtak a lábaink, ahogy a testünk egymás mellett pihent. És ezek nélkül nem volt ugyanaz. Ez a Harry nem volt már többé az én Harrym.
Megköszörültem a torkom, és újra kezdtem az első fejezettel. A kilátástalanság lyukat fúrt mellkasomban. A szavak lágyan folytak ki számból, ahogy lesújtva rápillantottam, a szomorúság utat tört tekintetébe.
- Kedvelem őt. - Szakított meg halk hangján. Meglepetten éreztem magam, mintha maga sem akarta volna kiejteni a szavakat.
Bólintottam és erősen szorongattam a könyv fedelét. - Tudom. - A legrosszabb az volt, hogy még mindig láttam annak a fiúnak az ötvözetét benne, aki szerettem. Ő volt az, de mégis más.
Mosolyogtam, amíg az a mosoly is végleg elhalványult. Éreztem az aggodalmát, ahogy félve felém hajol, kérdések százai hevertek ajka szélén. De nem kérdezett semmit, mert ő nem az én Harrym volt.
Tovább folytattam az olvasást, a testem lassan leereszdekett a székről minden mondatnál. Tudtam, hogy nem bírom már sokáig - a hangom egyenletesen tartani, a testem megóvni attól, hogy darabokra ne hulljon.
Úgy éreztem a lábam lassan elválik a testemtől és a vér padlóra folyik.
De nem hagytam abba. Olvastam és olvastam, remélve, hogy visszakapom őt.
Elérve a harmadik fejezetet, hallottam egy rövid levegővételt, egy levegővételt, ami olyan nehézkesen ment neki, hogy kissé megijedtem.
Féltem rápillantani, így a lapon tartottam, bármilyen nehéz volt, az ajkamba haraptam, így erre a fájdalomra összepontosíthattam.
- Ó, Louis. - Hangja ellágyult, törékenyen értem nyúlt, ringatóan. - Sajnálom. Sajnálom. Annyira sajnálom.
Bólintottam, szemeimet összeszorítottam, az érzelmek majd szét marcangoltak.
Túl sok volt, túl nehéz volt, csak nézni, ahogy sodródik, és nem tudom meddig marad így velem. - Tudom.
Shh hanggal nyugtatgatott, a kezével lágyan ért az arcomhoz, aztán elvette a kezemből a könyvet. De végül kiszállt az ágyból, s az ölembe ült. átölelt, aztán két keze közé fogta az arcom.
Kinyílt könnyes szemem, az ő is elég közel volt, az orraink összeértek.
- Nem hagytalak el. - suttogtam halkan, majd átöleltem derekát,
Bólintva könnyes, érzelmes csókot váltottunk, ami újra oxigénnel töltötte meg egész testemet.
- Sajnálom, hogy itt hagytalak.
Újabb csókot nyomtam a szájára. - Hiányoztál.
Az éles fájdalom, ami a szemén át tükröződött, rosszabb volt, mint a bocsánatkérés. Szörnyű volt számomra végignézni, ahogy kicsúszik az irányítás a keze közül, de számára még rosszabb volt, hisz mégiscsak ő veszti el az emlékezetét, az emlékei semmivé lesznek egy pillanat alatt, vagy elhomályusnak, mint egy régi polaroid kép.
- Nem hagylak el mégegyszer. - Ígérte meg, suttogásába beleborzongtam. - Nem fogom mégegyszer megengedni magamnak, hogy elfelejtselek.
- Tudom. - válaszoltam, mintha valami csoda folytán örökké egymásba kapaszkodhatnánk. - Tudom, hogy nem fogsz.
Bólintott, még közelebb húzódtunk egymáshoz, fejét vállamba temette. - Nem foglak.
S így egymás karjaiban szipogtunk tovább, megtörve, de mégis kellemes érzés járt át... Visszakaptam őt egy újabb kevéske időre.


(U.I.: az érettségim első része letudva *-* el sem hiszem. Sietek a kôvetketôvel, de nem úgy mint most. :p
..ja és légyszi írjatok komit.<3 köszönöm. )

2016. február 13., szombat

22. fejezet

Sziasztok! ♥
Hát megérkeztem a folytatással, igaz már keddre megígértem komikban, ha olvastátok... de csak most tudtam hozni, remélem örültök ám!:)
Tényleg köszönök mindent, hogy olyan gyorsan reagáltok mindig az új részekre, írjatok megint sokan, és hozom minél előbb a következő részt.
Habár vanna jó részek, de azért zsepikkel elő újra...:'(
Jó olvasást!

Puszi,
B.



Április 16. - 89. nap

Lassan rendbe jöttem.
Ami ezen a ponton, meglehetősen relatív megfogalmazás, de megint lábra tudtam állni, tudtam lélegezni, és nem éreztem már olyan erősen a fájdalmat, ami majd meg öl ezelőtt.
Szombaton költöztem ki az intenzívről, időnként fel-felébredtem, és olyankor a szeretteimet láttam az ágyam mellett virrasztani, mielőtt véglegesen kiengedtek onnét.
Olyan volt az egész, mint az a dal, ami arról szól, hogy a szeretet virraszt a haldoklók felett. Az hiszem, ez volt az igazság, talán igazabb, mint a dal önmagában.
Mert hisz én is néztem anyámat meghalni, ahogy ő engem nézett, miközben haldokoltam. Meghalt benne valami.
Szeretni valakit, aki kitart mellettünk, akár 3 hónapod van hátra, akár 300, látni őket, ahogy haldoklanak és velük együtt meghalni valamilyen szinten, kitépni egy darabot belőlük, mikor meghalsz...
Különös mód, a szeretet nyitottá vált téged a fájdalom iránt.
Átadni valakinek a szívedet és megbízni benne, hogy törje össze, pont olyan volt, amit ő is elvárt tőled.
Ezt elfogadva, mikor elmennek, valamikor elfelejtik visszaadni a szívedet.
Legalábbis ez volt Harry és köztem. Én képes lennék megtartani a szívét, míg élek, még azután is, mikor eltűnik az enyémmel.


Április 17. - 90. nap

Harry és én sikeresen túléltünk egyszerre egy kemot, ami úgy végződött aztán, hogy az esős keddi nap hátralévő részét külön ágyban, de ugyanazon műsor nézéssel töltöttünk.
Amióta elég szarul éreztem magam, kaptam egy oxigénpalackot, ami az ágy mellett virított, és hozzám volt kötve, nem volt mód arra, hogy anélkül túl éljem.
Harry is elég ingatag maradt, úgymond a saját szabáinkban voltunk, telefonon keresztül tartottuk a kapcsolatot.
Nem volt semmiféle romantikus vacsora, de volt valami szép abban, hogy csak ültem a régi kanapén és hallgattam őt, ahogy véleményt mond, hogy igent mondjon-e a ruhára a nő.
Szórakoztató volt.
- És hogy van az oxigénpalackod? - kérdezte a reklám közben. - Adtál már neki nevet?
Lemosolyodva lenéztem a palackra, ami a földön hevert mellettem. Nem gondolkoztam azon, hogy egy palacknak nevet adjak, de ez után a kérdés után muszáj lesz. - Még nem.
Rosszallóan felmordult a vonal másik oldalán. - Nem is tudom miért randizok veled, te ötlettelen kis pöcs.
- Te mondtad nekem egyszer, hogy akarsz egy egy csillag tetoválást. Ez biztosan a top tízes listán szereplő legötlettelenebb tetkó, amit az ember magára akar varratni. - csipkelődtem, és közben magam köré tekertem Liam flanel pulcsiját. Ahogy jól visszavágtam elkezdett korogni a gyomrom, de amikor ránéztem az ételre, a gyomrom rögtön kívül akarta tudni az ételt, amit még meg sem ettem.
Lágy és sértett hang hallatszott, amitől rámtört a nevetés. - Vagy talán mégis magadra kéne varrattatnod őket, mert nagyon menők. - mosolyogtam a telefonba. - Nagyon jól néznél ki a csillagokkal a homlokodon.
- Az biztosan nem az a hely, ahova akartam varratni. - válaszolt picit ingerlékenyen. - De váltsunk témát! Még mindig nagyon szeretném tudni, mi lesz a neve az oxigénpalacknak.
Felhorkantam. - Olyan tolakodó vagy, nem akarod te elnevezni?
- Hát oké. Hogy hangzik a XIV. Lajos francia király?
- XIV. Lajost lefejezték. Nem akarom, hogy az oxigénpalackomat lefejezzék, Harry. Elég sajnálatos hír lenne az érintettek számára. - válaszoltam szemet forgatva, nem mintha látná a telefonon keresztül.
- De talán készíthetnénk neki egy cuki kis koronát! - Lelkesedett, én közben a vékony csöveket igazgattam az orromban.
Még mindig nem szoktam meg a műanyag csöveket, pedig az orvos nyíltan kijelentette, ezután már a testem része lesz.
- Te olyan hülye vagy, honnan jönnek egyébként ezeket a dolgok? - kérdeztem, de őszintén, imádtam, amikor ilyen dinkául viselkedett.
- Nevezhetem ezt oxigénpalack-elnevezési-vágynak?
- Én nem nevezném annak. - feleltem határozottan. - Hülye vagy.
A hangtónusa azonnal átcsapott megbortánkoztatóba. - Ez csak egy film utalás! Jézusom Louis, hogyan is juthatsz túl így egy napon?
Nevetni szerettem volna, de hirtelen érzeni kezdtem, hogy a tüdőmbe nem áramlik oxigén, így megütögettem a tüdőm. Csak ne add fel!
Pár másodpercbe telt csak, és végre sikerült felköhécselnem és tovább lélegeznem, kényelmetlenül hozzádőltem a kanapénak, a hangom kicsit rekedtes volt, mikor végre meg tudtam szólalni. - Ha a végén kiköhögöm a szerveimet, az csakis a te hibád lesz.
- Ne tedd ezt, nem hinném, hogy Liam szívesen feltakarítana szőnyegről.
- Én sem métálnyolnám, ha fel kéne valakinek kaparni a szőnyegről. - válaszoltam, majd felhúztam a lábaim a mellkasomhoz. - Mit szólnál a Holland Tulipánemberhez?
- Hm?
- Az oxigénpalack nevét illetően gondoltam... - korrigáltam a válaszon.
- Sosem fogjuk rájönni, hogy csaló volt-e, vagy sem. - Kezdett ellenkezni Harry. - Nem nevezheted el így, ez tart életben téged. Lehet, hogy csaló.
Félmosoly ült ki az arcomra. Az egyik dolog, a rengetek közül, ami tetszett benne, hogy szégyentelenül szerette a világot, és annyira törődött az olyan semmi dolgokkal, mint például ez, mint a hülye csillag tetoválások, mint az oxigénpalack. Szenvedélyes, ingerlékeny, és túl nagy a bőrébe.
- De van ami sosem igaz, viszont életben tart...  A remény.
- Akkor meg is lenne a név, hívd Reménynek. - javasolta.
- Ez annyira giccses, elbőgöm magam. - válaszoltam, bár beismertem, tetszett, ahogy a giccses romantikus filmek, vagy zenék, egy kicsit rossz, de jó irányban.
- Hát te javasoltad mély monológiddal az igazságról. - Hallottam, ahogy a vonal túlsó végén elmosolyodott, elképzeltem, ahogy a kis ráncocskák is kiülnek a szemei alá.
Leharcoltam magamban egy nevetést, mert eszembe jutott, hogy jártam az előbb.
- És így mindig magaddal vihetsz egy kis reményt, bárhol jársz. - tette hozzá. - Úgy értem, jelképesen, ha nem túl hülyeség.
Nem bírtam nem mosolyogni, az ismerős érzés felkúszott a mellkasomba. - Persze, jelképesen, nem hülyeség.
Nevetett. - Jó. És most sss. Tudni akarom, milyen ruhát választ a nő.
Hümmögtem, majd egészen a nyakamig húztam a pulcsit, lassan ráhangolódtam Harry szuszogására és a televízió zúgására, majd magam mellé tettem Reményt.


Április 18. - 91. nap

Szerdán majdnem egész nap aludtam. A lányok és anya nem olyan rég hagytam itt, bár nagyon hiányoztak, örültem egy kis csendnek.
Danielle dél körül ébresztett fel egy fehérje ital társaságában, majd bevezetett a szobába, és gondosan betakart.
Néha nagyon aggódtam, hogy fog boldogulni Liam, mikor meghalok, de elnézte azt, hogy Danielle milyen törődő és kedves, megnyugodtam. Talán majd összeköltöznek, megházasodnak, egy család lesznek. Törődni fog vele, mikor már én nem tehetem.
Sikerült valahogy legyűrnöm az ételt, aztán elaludtam, de felkeltem olyan három körül, hogy üzenhessek Harrynek.

15:02 Louis
Hiányzol.

15:04 Harry
Te is hiányzol nekem.

15:04 Louis
Később megpróbálok átmenni hozzád.

15:04 Harry
Oké. xx

15:05 Louis
Oké. xx

A nap hátralévő részét az ágyamban töltöttem, az interneten ütöttem el az időmet egy-két órán keresztül, amíg ki el nem aludtam.
Ha tudtam volna, mi fog történni csütörtökön, azt hiszem, akkor legalább megpróbáltam volna egy kicsit tovább ébren maradni, hogy élvezzem az utolsó pillanatokat, amik még jónak voltak mondhatóak.



Április 19. - 92. nap

Minden, amire képes voltam gondolni, az a késő órai hívás volt. Ott kellett volna lennem, mellette, és ezért a lelkiismeret furdalás szüntelenül marcangolt belülről.
Aludtam még, mikor a telefonom megszólalt, bizonytalanul matattam a hang iránya felé, ahogy az elektronikus hang, mint valami villámcsapás, úgy túrt villámgyors utat a kimerült agyamba, felvettem.
A tíz perc utáni elmosódott pánik és a nyugtalanság után, ami gyomromban telepedett le, megpróbáltam pár normális ruhát magamra húzni, hogy elhagyjam a házat.
Ott kötöttem ki, hogy ugyanazok a ruhadarabok maradtak rajtam, ami az ágyban is rajtam volt, a sapkáról is megfeledkezve rohantam ki az ajtón.
Zayn azt mondta, hogy üzenni fog, ha történik valami, de míg a vonaton ültem egy üzenetet sem kaptam tőle, de egyre jobban fokuszáltam a fekete képernyőre, és egész mantrákat kántáltam magamban, újra és újra.
Nem ott kellett volna lennem. Szüksége volt rád, és te nem voltál ott.

Majdnem fél nyolc volt, mire beértem a kórházba, Zayn az bejáratnál állt egy cigarettát tartva ajkai között, az idegesség majd szét vetette. Durván elnyomta a csikket, mikor meglátott engem, és hagytam, hogy egy ölelésben ütközzünk össze.
Zayn nem volt az a nagy ölelgető típus, de úgy tűnt nagyra értékeli, ha van, aki mellkasába beletemetheti az arcát, mikor nagyon rossz dolgok történnek,
Mikor elengedett nagyon megpróbált mosollyal az arcán rám nézni, de mondanom sem kell, nem sikerült.
- Rendben lesz.
Bólintottam.
Volt valami megnyugtató a fekete hajú srácban, kézzel foghatóan éreztem Harry illatát, és látva őt kicsit jobban voltam.
- Miért nem üzentél?
Felemelte a kezeit, az ujjai kissé remegtek. - A kezeim megállás nélkül remegnek. Plusz, szóval, érted...
Egy részem meg is értette. Szemtől szemben kellett elmondania a dolgokat, hogy halljam őt, hogy lássam a fájdalmat az ő szemében is, ez nem olyan, amit pár soros üzenetben átadhatsz.
Össze kellett szednünk magunkat Harryért, és megnyugodnunk.
- Niall merre van? - kérdeztem, ahogy beléptünk a kórházba. Rögtön a csöppnyi kávézó felé terelt.
- Otthon. Hazament meglátogatni az édesanyját, és amióta elment, nem hívtam őt. 
Megértően bólintottam, majd átvettem a megrendelt kávémat. - Értem. - Elsétáltunk az ablakokig. - De mi történt pontosan?
Vállat vont, a tekintetét a padlón tartotta. - Nem tudom pontosan. De egy rohama volt, leesett, elég súlyos.
- Nem tudjuk, mennyire az? - kérdeztem remegő kezekkel, de próbáltam tartani magam.
Megrázta a fejét. - Az nem tudni, hogy a kognitív funkciói mennyire sérültek meg. Az esés cseszte el az egészet, de inkább a rohama miatt aggódunk jobban.
Kiráztam a képet a fejemből, homályos foszlányok, vér, zöld szemek. Szörnyű az egész. - Ez annyira elbaszott.
Felemelte a kávéján. - Az, Louis. Ez nagyon is az.
***
A nap nagy részét a kórházban töltöttem Zayn társaságában. Elég csöndes ember tudott lenni, ha akart, amiért hálás voltam. Csak ültünk, vártunk, néha várakoztunk az intenzív osztály várójában, néha Harry ágyánál, aztán kisétáltunk, hogy Zayn dohányozhasson.
Lassan telt a nap, nagyon lassan, tele idegességgel és gyors cigi szünetekkel, ahogy vártuk az új információkat Harry állapotával kapcsolatban, hogy kihúzzanak minket ebből a purgatóriumból.
Fél kilenc volt, mikor végre történt valami. Zayn telefonja rezgett, ahogy ültünk a társalgóban, ahol egy héttel ezelőtt Harryvel ültem, a harmadik kávát kortyolgattam befelé.

Harry 20:31
Még élek. (:

Azonnal Harry szobájához siettünk, üdvözöltük a halvány narancs fényben. 
Kaya, a sötét hajú nővér, aki nagyon kedvelte Harryt, az ágyánál állt, megigazította az intravénás folyadékot a kezén.
Elmosolyodott, ahogy beléptünk, gyors jegyzést írt a vágólapjára. 
- Már épp azon gondolkodtam, mikor jönnek. Végre stabilizálódott az állapota. Növeltük a gyógyszer adagot, és később pár mentális tesztet végzünk majd rajta, de úgy tűnik, minden rendben van. Vagyis legalább annyira, mint Önöknél. - Tette hozzá, majd rápillantott.
- Frissen és üdén vagyok. - Lusta vigyor terült el az arcán, mély gördöcskéi lyukat vájtak az arcába, ezzel megmosolyagtatva engem is. Tudtam, hogy ez egyrészt a gyógyszerek hatása miatt van, egy kicsit dilissé tette őt, de megtanultam minden mosolyt megbecsülni.
- Hogy érzed magad, Hazz? - Zayn kedvesen mosolygott rá, és leült mellé. 
Úgy tűnt, mintha rendben lenne, vagy legalábbis rendben, ahhoz képest, aki meglehetősen nagyot bukfencezett és lehetségesen agykárosodást szenvedett. Egy nagy fehér kötés takarta el a homlokát, és egy kis zúzódás húzódott a szeme alatt, de ott volt a szikra a tekintetében, ami miatt a mellkasomban lévő nyomás is enyhébb lett.
- Kicsit reszketnek. - Megmozgatta az ujjait. - Morfiiiiin.
Elnevettem magam, lassan odaerőlködtem a széket az ágyához, amiben elhelyezkedtem, 
- Annyira aggódtam érted, el sem tudod hinni. 
Rám pillantott, rövid ideig csupán, érzelemmentesen.
Egy apró, egy kis villanás volt, amiből felfogtam, félelemmel telve pislogott felém, mielőtt teljesen fel tudtam volna dolgozni. De... 
Aztán valami eszébe juthatott, hirtelen kinyúlt a kezemért, megszorította, talán kicsit túl erősen is, a mosolya nem volt igazi, de megnyugtatott. - Jól vagyok. Nem kell aggódnod.
Megpróbáltam visszamosolyogni. Azon töprengtem ez vajon hányszor fog megtörténni...
Zayn felé tekintettem, de ő semmiféle kényelmetlenséget nem mutatott arcán. - Nem segíthettem, tudod.
Bólintott, szinte arcára kényszerítette a vidámságot. - Ennek így kellett történnie.
- Nem szeretném zavarni Önöket, de aludnia kell. - szólalt meg Kaya az ajtóban. - Maradhatnak persze, de a legjobb az lenne, ha most pihenne. - mosolygott felém. - És Önök is, elég nagy táskák vannak a szemeik alatt.
Zayn mozdult meg előbb, megérintette Harry betakart térdét, ahogy felállt. - Vigyázz magadra, holnap óráim lesznek, de este jövök, oké? 
Harry bólintott, lassan lecsukta a szemeit. - Úgy lesz.
Zayn visszatekintett az ajtóból. - Szép álmokat.
- Szép álmokat neked is, Zayn.
Ásítva léptem egyet, követve a sötét hajú srácot. Egy nagyon hosszú stresszes nap után semmit nem akartam jobban, csak összegömbölyödni a takaróm alatt és napokig aludni.
De Harry kinyúlt, ügyetlenül ölelte körbe ujjai a csuklómat. 
Volt valami a mozdulataiban, észrevettem, mintha még maga sem lett volna biztos benne, de az valahogy magának értetődőnek tűnt.
- Maradj. - Lenéztem rá, a kötést a fejét, a könyörgő szemeit. - Kérlek.
Biccentettem, becsúsztam mellé az ágyba, közel mellé, olyannyira, hogy köré tekeredtem. 
Sokat fogyott, pont mint én, a csontjaink úgy zörögtek, mintha csontvázakká váltunk volna, 
Morbidon elgondolkoztam azon, mi lenne, ha visszafognám a lélegzést, talán tényleg azzá válthatnák, csak erekből, vérből és csontból állok már.
- Ne hagyj itt, oké? - Szólt lágyan, a kezét fogtam óvatosan, nehogy sérüljön az intravénás folyadék a kezén.
- Nem foglak. Megígértem, emlékszel?
Aprót bólintott. - Jó éjt, Louis. - szólalt meg egy kisebb szünet után, lágyabban. - Szeretlek.
- Én is szeretlek téged. - motyogtam a vállába, ahogy lehunytam a szemem, várva az alvásra, ami minden nap majd fel fal.
Közel egy órán keresztül próbáltam, de nem ment, mielőtt végleg elaludtam volna, Harry horkolása töltötte be a levegőt.
Ahogy a szoba egyre sötétebb lett körülöttünk, egy dolgot nagyon nem tudtam kiverni a fejemből, azt a pillantást, azt a változást a szeméből, ami az egész testem rettegésben tartotta.
Ez volt az első alkalom, hogy elfelejtett engem.

2016. február 7., vasárnap

21. fejezet

Sziasztok! ♥
Még tegnap, éjnek évadján gondoltam megleplek titeket a várva várt(?) folytatással, de nem sikerült, sajnos bealudtam, aztán mindenfajta más dolgom volt, mint mindig, így csak most tudtam hozni a részt... Megint elég későn... Elnézést.
Húh, nem is tudom mit mondjak, ja előbb...
Nagyon-nagyon köszönöm a kommenteket, annyira imádok belépni a bloggerbe, aztán meglesni a kommenteket, egyszerűen olyan jó érzés, és válaszoltam mindre, végre. Köszönöm szépen mind. ♥
Tudom már hajtogatom egy ideje, hogy lassan vége a blognak, de ha van valaki, aki olvassa, és nem iratkozott még fel, tegye meg, kérem. És írjon, ha van ideje.:) Remélem nem túl nagy kérés.
A kommentek mellett köszönök minden visszajelzést, tetszik formájában, megosztásban, meg persze azt is, hogy a megtekintés minden nap száz+, gondolom sokan frissítetek,  vagy ennyi sokan olvassák a blogot?:o
Örök rejtély talán...
Nos részemről most csak ennyi.
Tényleg köszönök mindent.
Zsepiket elő és jó olvasást!♥

Puszi,
B.





Április 7. – 80. Nap

A kórházi társalgóban ülve a családokat néztük, ahogy be és ki lengnek a hatalmas szárnyasajtón, egy bögre forró csoki melegítette át ujjainkat.
Meleg volt odakint, Angliához képest. A napsugarak vékony csíkokban hatoltak át a vastag felhőtakarókon, a levegő is magában hordozta a tavasz legkisebb előjeleit.
Röviden megvitattuk, hogy tennünk kéne egy sétát a parkban, ha már ilyen csodás idő lett, bár én még mindig éreztem a múlni nem akaró tompa fájdalmat a csontjaimban a kemo miatt, ennek ellenére elindultunk a kijárathoz.
Fogalmam sem volt, hogy képesek leszünk egy darabban visszajutni a kórház védelmező falai közé, de nem fordultunk vissza.
Harry valami szórólapot forgatott a kezei közt, amit még a társalgó asztalán talált, az arca kipirult a hűs levegőtől, szürke sapkája kapaszkodott lazán a fején, és egy fehér kötött sál ölelte körül a nyakát.
- Tudtad, hogy a dohányzás a tüdőrák kialakulásának legfőbb oka?
Komótosan belekortyoltam a gőzölgő csokimba, majd neki támasztottam a lábam a pad végének. - Ezt jó lenne, ha tudná Zayn is.
Harry bólintott, halvány ingerültség futott át arca vonásain. - A seggfej barátjának agydaganata van, és ő még mindig azt hiszi, hogy ő bizony legyőzhetetlen!
Elmosolyodtam a hangtónusán. - De egy barom.
- Nem is tudom, miért hoztuk fel őt. - megrázva a fejét a szórólapot az padra dobta, majd a lábát a lábam mellé tette. - Ha nem vagy Augustus Waters, nem hinném, hogy a cigarettának a szád közelébe kéne érnie.
Biccentettem. - A cigarettáknak csak metaforikus céljuk van, teljesen egyetértek.
Ezután csend telepedett ránk, Harry egy újabb szórólapért nyúlt, míg én hátradőlve magamba szívtam a friss levegőt, bosszantott a növekvő kényelmetlenség a mellkasom tájékán, ami minden egyes lélegzetvételnél ott volt, egyre erősebben.Úgy tűnt, mintha a kemo egy cseppet sem segítene, sőt, csak azt érte el, hogy undorodjam magamtól, és extra fáradt legyek minden két hónapban.
Harry rekedtes hangja rázott fel gondolataimból. - Hetedike van, ugye?
Felnéztem rá. - Hm?
Az alsó ajkába harapott. - Hetedike van ma?
Kihúztam a telefonom a zsebemből, majd megnyitva a naptárat megbizonyosodtam, hogy tényleg hetedike van.
- Igen. Miért?
Lehajtotta a fejét. - Akkor már csak három hónapunk maradt. - mondta ki halkan, szomorúan.
- Tessék? - kérdeztem, habár jól tudtam, hogy nem heccelne ezzel, rettegtem, mert tudtam milyen gyorsan folyik ki az ujjaink közül az idő, akár a homok.
- Igen, csak ennyi maradt. - Bólintott meggyötörten, átnyúlt az ujjaimért, egyfajta gesztusként, egyfajta megnyugtatásként.
- Ó... - szólaltam meg, több nem jött ki a torkomon.
Bólintott. - Ó.


Április 10. - 83. nap

Tudatában voltam mindennel, legfőképp a fájdalommal. Körülvette az egész testem, a mellkasomat majd szét feszítette a folyamatos forróság, és olyan volt, mintha a szerveimet szénné akarná égetni, minden levegővételnél úgy éreztem, mintha egy forrásban lévő vízbe löktek volna.
Igaz, megszoktam már az állandó fájdalmat, azt a fajtát, ami beragadt a csontjaimba, sőt az izaimat is körülölelte már, de ez sokkal rosszabb volt annál is, apró darabokra rángatta szét a testem, és megakadályozta, hogy bármi mással törődjek a fájdalmon kívül.
Alig voltam tudatában annak, amikor a kezeim a mellkasomhoz nyomtam, kicsit úgy tűnt, mintha álmodnék, nem éreztem valósnak. És azokban a pillanatokban leesett, sosem éreztem még magam annál magányosabban. Csapdába estem egy üvegbúrában, a világ egy vastag sárga üveggel zárt el mindentől, az egész életem egy rossz álomnak tűnt, ami úgy lebegett körülöttem, mint egy szellem.
Hazel szavaival élve, hasonló volt egy nagy bummhoz a mellkasomban, de lehet az éles fájdalom miatt nem szó szerint idéztem őt.
Később, Liam elmondta, hogy ordítottam, a szememből ömlött a könny, azonnal hívta a mentőket, és rögvest elindult velem, még mielőtt a saját testem szét nem tépett volna.
Aztán Harry karjaiban voltam, hagytam, hogy ő legyen erős értem, megint. Tartotta bennem az életet, ami lassan ki akart szökni belőlem. Lágy csókot lehelt a homlokomra, reszkető kézzel simított végig az arcomon, azt mondván, minden rendben lesz.
De nem is tudom biztosan, kit is próbált meggyőzni jobban.

Április 13. - 86. nap

Felébredtem, ironikus módon péntek 13-án.
Az intenzív osztályon kelni felkavaró volt, a legszörnyűbb látvány, amiben valaha részem volt.
A zavarodottság jött először, kemény, idegen pamutot éreztem az ujjaim alatt, halványkékre festett falak, amiknek barátságosnak kellett volna tűnniük, de csak tisztának tűntek, ami nem nyugtatott meg.
Aztán a felismerés, ahogy egy csapásra eszedbe jut, a fájdalom, lüktetett egész testemben, ahogy próbáltam megmozdítani a végtagjaimat.
Még erősebben nyilallott a mellkasomba, lenéztem, és egy cső állt ki belőlem, mint valami hátborzongató műanyag végtag.
Próbáltam felnyúlni a számhoz, mert éreztem, hogy csövek préselődtek a számba, és körbe a fejemen. Kezdtem pánikba esni, de ott fekve nem tűnhettem túl sürgetőnek, mintha normális lett volna, hogy két tű áll ki a karjaidból és kanül csavarodott minden irányba.
Meghallottam egy lágy, ismerős zokogást a szoba másik végéből, és megpróbáltam felülni, de határozottan stabilan hozzá voltam szíjazva az ágyhoz.
Anyám hangja csengett balról, lassan látótérbe került. - Ó drágám, ne mozogj.
Kérte szipogva, elmosolyodtam, már amennyire engedték a csövek, és lassan bólintottam felé.
Kezét az ajka elé kapta, a könnyei újra patakokban kezdtek el hullni a mozdulatom miatt.
Valami friss fájdalom kúszott le a mellkasomba, annyira meg akartam ölelni őt, hogy az szinte már elviselhetetlen volt.
Annyi mindent akartam mondani neki, elnézést kérni, hogy nem látogattam meg őt, elmondani neki, hogy minden rendbe fog jönni, és hagyni, hogy törődjön velem úgy, ahogy csak az anyák tudnak.
Előre nyúlva a fejem simogatta. - Annyira aggódtam, amikor hívtak... - motyogta, halvány pánikszerű csillogás villant meg a szemeiben, mintha csak a puszta látvány megölné őt, hogy így lát engem. - Tudtam, hogy vissza fog jönni, de nem tudtam...
Az igazság az, hogy nem tudhatta. Nem mondtam el neki, hogy ennyire rossz a helyzet, ezzel azt a csalfa reményt keltve benne, hogy tényleg minden rendbe fog jönni. Csak az én saját módomon próbáltam megvédeni őt, csak úgy, mint Harry védte a saját anyukáját.
- Itt vannak a lányok, Liam és Danielle elvitte őket ebédelni pár perccel ezelőtt. - Nézett az ajtó felé aggódva. - Nem tudom, mikor érnek vissza, talán el kellene mondanom nekik...
El kezdtem rázni a fejem, teljes erőmből, ami csak annyinak hatott, hogy alig vette észre. Látni akartam őket, de most ez túl sok lenne nekik, nekem, túl sok aggódó szempár akaszkodna rám.
Alig tudtam kezelni az anyámat, ahogy tartotta a kezét rajtam, olyan volt, mintha azt hitte volna, hogy semmivé válok pillanatok alatt.
Az ajtó eközben nyikorogva kinyílt, lassú léptek közeledtek az ágyam felé. - Louis, egy barátja áll odakinn, hogy meglátogassa Önt... Persze, csak ha úgy érzi elég erős már. Tudom, hogy technikailag csak családtagot engedhetünk be, de... - Egy kis időbe telt, míg felismertem a hangot, a fejemben láttam a sötét hajú nővért, akinek a nevét még mindig nem tudom. - Azt mondta, hogy teljesen megérti, ha nem akarja látni őt, és hogy elég bátor lesz, ha Ön is az.
Egy aprót biccentettem, mert többre nem voltam képes. Az ujjaim viszkettek, hogy megérinthessem az övéit, heves vágy éledt fel fájó csontjaimban. Szörnyen nézhettem ki, azokkal a sötét karikákkal a szemeim alatt, és az éles csövekkel, amik úgy tapadtak a bőrömhöz, akár a keret, de nem vettem a fáradságot, hogy túlzottan érdekeljenek ezek a dolgok.
Az egyik legjobb dolog a kapcsolatunkban az volt, hogy mi már láttuk egymást igazán rossz pazban, akár akartuk, akár nem. Semmi rejtegetni való nem volt már egymás elől.
És persze nem ez lett volna a legideálisabb helyzet, hogy bemutassam őt anyának, de azt sem tudtam biztosan, hogy mennyire vagyok tudatában a dolgoknak, de nagyon szerettem volna őt látni.
A fáradtság ólomsúlyként nehezedett a csontjaimra, azzal fenyegetve, hogy még jobban lenyom, és tudtam, hogy nem bírom sokáig.
- Megyek és elmondom a jó hírt, el lesz ragadtatva. - Szólalt meg a nővér hatalmas mosollyal az arcán, ahogy kifordult a folyosóra, egyenesen a váróterem felé.
Elkaptam anyám tekintetét, amint visszanézett rám, kedves mosoly ült arcára, de szemei még mindig aggódóan csillogtak. - Annyira örülök, hogy jobban vagy. - motyogta, kezével homlokomhoz nyúlt, óvatosan végigsimított rajta. - Annyira szeretlek téged, kicsikém.
Én is szeretlek. Megszorítottam az ujjait, mikor megérintette a kezem, ezzel próbáltam biztosítani őt, hogy én is szeretem, csak nem tudom kimondani.
Könnyező szemekkel bólintott, mintha megértette volna, hogy mit próbáltam mondani csupán egy érintéssel.
Pár másodperccel később visszatért a nővér Harry kíséretében. Anyám tekintetével az ajtó felé bámult, de előtte megtörölte a szemét, a sminkje is elmosódott picit szegénynek.
- Szia. - szipogta anya, megpróbált kedvesen mosolyogni. - Te Louis egyik barátja vagy?
Harry nem válaszolt rögtön, azonnal végigsimított elgondolkodóan állkapcsán, aztán végül kínosan a nyakára csúsztatta a kezét. - Igen. - szólalt meg, én pedig nagyon azon voltam, hogy elkapjam a tekintetét, de ő csak a pamut felsőjét nézte. - Harry vagyok.
- Ó. - hallani lehetett a felismerést anyám hangjában, ahogy szépen lassan összerakja a darabokat, a megfelelő nevet a megfelelő arccal, mivel megemlítettem már neki telefonom keresztül Harryt, akit látogattam, persze teljesen véletlenül. - Ó. - Ahogy jobban megfigyelte a kerekesszéket, ahogy Harry csontjai láthatóak voltak a pamut felsőjén keresztül, a sapkával a fején... Pontosan tudta, hogyan néz ki a rák. - Értem. - Nézte, ahogy Harry engem pásztázott, azt az ismerős melegséget és aggodalmat a szemében, a szeretetet. - Jay vagyok, Louis anyukája.
Elmosolyodott, az ujjai lassan körbeölelték az enyémeket. - Tudom. Örvendek a szerencsének.
Anya is őszintén mosolygott. - Én is nagyon örülök.
Mindnyájan mosolyogtunk, még én is, ahogy a legjobban telt tőlem a műanyagok miatt, és végre megláttam teljesen Harry arcát. Majdnem olyan rosszul nézett ki, mint én, cserepes ajkakkal, sötét karikák a szemei alatt, sápadt bőrrel. Rosszallóan néztem rá, mire ő megfogta a kezem és az arcához emelte.
Aludtál te egyáltalán?
Megforgatta a szemét, eltolta a kezem az arcától és óvatosan megszorongatta az ujjaim. - A váróterem nem nyúlt kényelmes ágyakat...
Nem voltam képes leszidni őt, de ahogy fogta a kezem, nem is akartam. Próbáltam bosszúsan és bírálóan nézni rá, de elnevette magát, nem gondoltam volna, hogy ennyire sikertelenül járok. - Aggódtam, az alvás sosem volt opció.
Megszorítottam a kezét, megértettem mégegyszer, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ő van nekem. Ott fekve még egy kicsit közelebb a véghez, valamiféle különös béke vett körül, Harryvel az oldalamon és anyával a másikon.
- Mondott neked valamit a nővér? - kérdezte anya, összeszorított szájjal teli mosollyal nézett Harryre.
Nem sok időbe telt anyának megértenie, hol is tanultam meg, hogy ne engedjem, hogy a világ bántson engem.
Ő nevelte fel az egész családot a szerény kis fizetéséből két válás közt, és átkozottul jó munkát végzett, ha magamat is beleérthetem.
Éreztem a törékenységet a hangjában, az aggodalmat, ami elhomályosította a tónusát, de kétségem se volt afelől, hogy átvészeli ezt is, bárhogy is végződjön.
Furcsa mód igazán megnyugtató volt tudni, hogy a világ nem áll meg létezni, amikor meghalok, és ő pedig túl fogja élni és tovább fog élni. Nem éreztem úgy, mint Hazel, mert ő arra gondolt, hogy az anyukája nem lesz már azután anya, mikor meghal. Anya még mindig anya lesz, a húgaim anyja, akár Harryé, vagy bárkié, akinek szüksége lenne egy anyára, és ő nekem is az anyám lesz örökre, ha élek, ha nem.
Harry vállat vont a kérdésén. - Egy kicsit. Kaya megvesztegetett engem egy kis infóval, cserébe, ha máshol szundikálok, nem a székeken.
Ez anyát kuncogásra bírta. - Úgy tűnik, nagyon törődsz Louissal.
Harry bólintott, a szemei megtalálták összekulcsolt kezeinket, kissé még el is pirult. - Igen, én... Louis nagyon fontos nekem.
- Tudom. - Rázta igenlően a fejét, behunyta a szemét, mintha egy újabb könnyhullám tört volna rá, beleharapva az ajkába, így küzdötte vissza őket.
Harry kinyúlt a szabad kezével és megfogta anya kezét, majd engem nézett újból.
- Louis erős, át fogja vészelni.
- Igen, ő az. Igen.
Aztán mindketten elhallgattak, összekulcsolt kezekkel néztek engem tovább, amint kicsúsztam a világból...

2016. január 24., vasárnap

20. fejezet

Sziasztok!
Tudom kicsit késő, de Boldog új évet, így utólag is. <3 Hoztam a következő részt, remélem van, aki még várja. Köszönöm a türelmet.
Köszönöm az előzőhöz a csodás kommenteket (amint tudok mindre válaszolok) nagyjából átfutottam őket, és jelezném itt, hogy hat rész van már csak hátra. :) Lassan, de biztosan a végéhez érünk... A terveimről még nem szeretnék sokat kikotyogni, de lesz tovább ezután is... :)
Köszönöm azt is, hogy három személy úgy döntött, hogy feliratkozik. :) Üdv itt. <3
Nehéz, de a végére elég happy lesz a rész... Tudjátok, a maga módján happy... egy kis smuttal. ;)
Jó olvasást!
(A következő részt a hétvégére tervezem.;) )

Puszi,
B.





Március 31. - 73. nap
A hét hátralévő részét a saját dolgaim elrendezésével töltöttem. Elég hosszú folyamat volt, végigvergődtem magam a találkozókon, felfedtem a hírt az állapotomról, és ez Harry segítségével is borzasztó nehéz volt.
Miután hétfő este fáradt és érzelmileg lecsapoltan felbukkantam a szobájában, ragaszkodott ahhoz, hogy bekísérjen magához, csendesem segédkezett, míg én dolgoztam.
De könnyebb lett. Nem tudom, hogy ő miatta, vagy amiatt, hogy a szavak kevésbé ragadtak a torkomra minden mondatnál, de jobban hozzászoktam a szánalmas és a szomorú kombinációjához, ahogy néztem zöld szemeit.
Nem volt a legeslegrosszabb, őszintén, úgy tűnt minden páciensem tudatosította már magában az elkerülhetetlent, és én még akkor is a gyógyuláson rágódtam az elmúlt néhány hétben.
Végül vasárnap délután az ágyban nyújtózkodva találtuk magunkat, a fehér mennyezetet bámulva, összekulcsolt kezekkel, halk lassú zenét hallgatva Harry iPodján. Az utolsó találkozó már befejeződött egy órával ezelőtt, furcsa üresség telepedett le rám, árnyalt békével.
- Ez olyan fura érzés. - szólaltam meg halkan, megszorítva Harry kezét az enyémben.
Az oldalára fordulva, engem kezdett nézni, azok a zöld szemek bágyadtan és alig kinyíltan pislogtak felém.
- Olyan, mintha csak várnál a halálra. Tudom.
- Valami olyasmi. Ez több, mint a lebegés. Szomorúsággal vegyül. - válaszoltam elgondolkodva. - Mintha az egész világ megállt volna körülöttem.
 Megvonta a vállát. - Nekem mindig úgy tűnt, mintha én állítottam volna meg magam körül.
- Bárhogy is, ez egy kicsit olyan, mintha csapdába estünk volna egy buborékban, nemde? - kérdeztem, majd közelebb bújtam hozzá.
Bólintott, minden hely eltűnt közöttünk, testünk egymáshoz nyomódott, és így a fejünk is milliméterekre voltam, olyannyira, hogy ajkaink majdnem egymáshoz értek. - Igen, kicsit olyan. És szép gondolat, veled... egy buborékban lenni.
 Elmosolyodva ajkára nyomtam egy gyors igenlő csókot. - Hát persze. - Aztán gyorsan az órámra pillantottam. - Nagyon bánnád, ha maradnék az éjszaka?
Féloldalas mosolyra húzta a száját, elégedett csillogás ragyogott a szemében. Úgy gondoltam, talán Harrynek nem is kicsit tetszett az ötlet, hogy itt maradok vele, és ez boldoggá tett.
- Egyáltalán nem.
Vigyorogva megszorította a kezem. - Jó lenne, ha Liam tudná hol leszek, írok neki egy sms-t.
Még közelebb bújt, ha ez még lehetséges volt. - Hidd el, tudja, hol vagy.
Halkan felkuncogtam, elismerve, hogy igaza van. Nem túl sok hely volt, ahol éjszakára maradhattam volna.
- Üzenek neki reggel.
Harry bólintott, hanyag puszit nyomott nyakamra. - Reggel...

Április 1. - 74. nap
A reggel túl hamar eljött, Harry a fejét a mellkasomba temette, összeszorított állkapoccsal és lehunyt szemekkel aludt mellettem. Kicsit nyirkos voltam az izzadságtól, az izmaim sajogtak, a testemhez ragadt minden szövet és átjárta a hideg a csontjaimat. Elhúzódtam tőle abban a reményben, hogy kiosonva vehetek egy gyors zuhanyt, de amint megmozdultam, Harry fájdalmasan kezdett nyöszörögni és erősebben odanyomta a fejét a szegycsontomba, ezzel maradásra bírva engem.
Hogy őszinte legyek, elég szarul éreztem magam, az izmaim miatt, sőt szédültem is, alig jutott oxigén a tüdőmbe.
Azon járt az agyam, mi lenne, ha megtelne vízzel a tüdőm, mint Hazelnek, ha én is a fulladás határán érezném magam.
A gondolataim eléggé aggasztottak, és az itt fekvés is elég értelmetlennek tűnt.
Kinyúltam, egészen át Harryn, amennyire csak tudtam és megnyomtam a kis piros gombot, ami az át szélében volt. A nővér pár pillanat elteltével meg is érkezett, egy sötét hajú lány, akit a korábbi látogatásoknak köszönhetően ismertem már.
Felmérte a helyzetet az ajtóban állva, felemelte az ujját, arra utalva, hogy várnunk kell még, kisietett, majd visszatért egy narancs sárga gyógyszeres üveggel. Lecsavarta az üveg tetejét, mellém sietett és átnyújtott két szem fehér bogyót.
- Perceken belül hatnia kell. - szólalt meg suttogva. Harry oldaláról elhozta a vizespoharat, ami félig tele volt, majd azt is átnyújtotta nekem.
Lassan felhúzódtam, Harryt pedig óvatosan megráztam. - Fel kellene ülnöd, kicsim. Csak egy perc. - lágyan biccentett, én pedig segítettem neki felülni.
Minden, amit akartam, az volt, hogy elvegyem minden fájdalmát, mert nézni őt, ahogy szenved, maga volt a pokol. - Vedd be ezeket, jó? Jobban leszel tőlük.
Vakon kinyúlt a bogyókért és a poharat is megragadta. Úgy adtam át neki, hogy nem engedtem ki a kezemből a poharat, így együtt fogtuk. Gyorsan a szájába dobta a gyógyszert, majd nyelt két kortyot a vízből.
A nővér még mindig ott állt, ahogy felnéztem, a szeméből sugárzott a szomorú együttérzés. Zavartan mosolyra húztam a számat, mire ő észbekapott és kisétálni készült, de még az ajtóban megállt.
Eltűnődtem, vajon mennyi szerelmest láthatott már ebben a helyzetben, mennyi embert látott egymásba kapaszkodni, míg végül az egyik kicsúszott a másik kezei közül. Eltűnődtem, vajon emlékszik-e még rájuk, hogy néztek egymásra, aztán hogy nézett ki a másik, mikor a szerelme eltávozott.
Furcsa mód megnyugtatott a gondolat, hogy ő biztosan emlékezni fog ránk, egy nap, mikor már mindketten elmentünk, a nevünk az eszébe jut majd. Mikor egy másik ölelkező párt fog látni a mi helyünkön, és, ahogy visszaemlékezik erre a reggeli pillanatra. Rájuk néz majd és azt fogja gondolni, mennyire is szereti ez a két lélek egymást.
- Köszönöm. - motyogtam, aztán felnéztem rá Harry helyén. Megköszöntem, hogy segít, és hogy emlékezni fog ránk.
Biccentett. - Vigyázzon rá.
Bólintottam. Vigyázok rá.
Aztán kilépett, és az a szomorú együttérzés még mindig áthatott tekintetén.

***
Nagyjából húsz percbe telt míg Harry felkelt. Az idő alatt az égbolt halványkékké vált, nem mint mikor először felkeltem, és a kórház teljes borús, beteg sötétbe volt burkolózva, lassan a külvilág megtelt élettel körülöttünk.
Lassú folyamat volt, de végre sikerült elvenni minden fájdalmát, pislogni kezdett felém az üveges zöld szemeivel.
- Sajnálom. - mormolta álmos hangon.
- Semmi baj. - Gyorsan csókot nyomtam a homlokára. - Azt hiszem ideje lenne megfürödnünk...
Igenlően megrázta a fejét, aztán nyögdécselve csúszott ki az ágyból. - De csak akkor, ha aztán pihenhetünk egész nap.
- Ne légy már ilyen vonakodó, még a végén azt fogom gondolni, hogy nem is akarsz meztelenül látni. - csipkelődve kinyújtózkodtam.
- Szerintem mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. - válaszolta fáradt mosollyal, ahogy levette a felsőjét, majd a szennyesbe dobta. Követtem őt a fürdőbe, egy kupacba dobtam a ruháimat, és becsuktam az ajtót magunk mögött.
Harry odahajolt a csaphoz, én pedig addig csodáltam hosszú testének vonalát, gyönyörű és sápadt volt a floureszkáló világításban. Vékonyabbnak tűnt, mint ahogy emlékeztem, minden bordája átütött bordáján, mintha furcsa szárnyak nyomnák alulról a bőrét. A háta mögé furakodtam, két ujjamat végighúztam gerince vonalán.
Elléptem tőle, hogy visszahúzzam a zuhanyföggönyt, majd beléptem a meleg vízpermet alá, annak melege a bőrömet tisztította, s a csontjaimig is elhatoltak.
Harry egy pillanattal később állt be mellém, visszahúzva a függönyt teljesen elrejtett kettőnket. Egy kósza félénk mosoly kúszott az arcára. - Nem túl forró?
Szembe fordulva vele megfogtam a kezét. - Egy kicsit, de nekem megteszi.
A zuhanyzó kicsi volt, alig négy lábnyi helyünk volt egymás mellett, de épp elég a közös tusoláshoz. Intim volt, ahogy testünk árnyát a csempe tükrözte vissza még párásan is. Összeütközött a könyökünk, máskor a térdünk, míg a vízsugár folyamatosan csapkodta elvékonyodott testünket.
Szappanbuborékokat fújt a kezével, mire én megragadtam a csípőjét.
Felnéztem rá, szemünk találkozott, nehezen ellenálltam a késztetésnek, hogy ott rögvest beleharapjak az ajkába. - Te is akarsz engem?
 Lágyan elmosolyodott, nem merész kanos mosollyal, hanem valamiféle biztató mosoly volt, ami ajkára ült. - Ha te is engem.
Habozva lehajtottam a fejem, így a homlokom a kulcscsontjába nyomtam, majd megfogva férfiasságát pár gyors mozdulattal elértem, hogy erekciója legyen. Fel-fel sóhajtgatott, kezeit csípőmre csúsztatta és körmével mélyen a bőrömbe vájt.
Ritmusosra mozgattam a kezem hosszán, egyszer lassabban, aztán gyorsabban. Nem voltam olyan képzett ebben, elsősorban a technikám elcseszett volt, de nyögdécselése nem nekem adott igazat.
Egy frusztrált sóhaj az én ajkam is elhagyta, lassan elkezdtem térdre ereszkedni, figyelmen kívül hagytam egyre csak keményebbé váltam odalent.
 Általában élveztem, hogy Harry milyen marha szexi, de abban a pillanatban,  mindent csak nehezebbé tett. Megállított, mielőtt még egészen letérdeltem volna, felhúzott magához.
- Maradj így. - sóhajtotta.
- De...
Közbevágott egy csókkal. Mikor megszólalt a hangja picit rekedtesebb volt, mint szokott, a pupillái teljesen kitágultak. - Imádlak tartani.
- Azt én is szeretem. - nyúltam fel az arcához, majd arcomhoz érintettem az övét, megrázkódott cseppet.
- Persze... - mormolta a fülembe nedves ajkaival, közben a fenekemen matatott.
Belenevettem a bőrébe, és azon voltam, hogy befejezzem azt, amihez hozzákezdtem, így elengedve arcát közénk nyúltam, alig bírta türtőztetni magát.
Talán jobb volt, mint az első alkalommal, mint mikor még féltem megcsókolni őt. Emlékeztem, ahogy lélegzett, akadozva, nyögdösve, mint épp most.
Lassan lecsúsztatta az ujjait a mellkasomon, majd az ágaskodó erekciómra helyezte a kezét, lassan fejni kezdett, lehajtott fejjel éreztem, amint a kemény vízcseppek kopognak a koponyámon.
Hiába kényeztettem én őt hamarabb, mégis én mentem el előbb, aztán ő, öblös, mély nyögéssel jutott a csúcsra, gyenge lábakon állva, alig kapva levegőt.
Érzéki csókokkal hintette meg a nyakam, aztán a nyakhajlatom, míg én magamhoz öleltem és próbáltam oxigént préselni a tüdőmbe.
- Örülök, hogy találkoztam veled... - suttogta elhúzódva, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.
- Fogadok, minden személynek ezt mondod a zuhany alatt. - színleltem durcáskodást, közben a homlokunk összeért, és tudta jól, hogy viccelek, így rajtam volt a sor, hogy csókot kezdeményezzek. Az idők végezetéig így tudtam volna maradni, vagy míg a testünk eggyé nem válna a vízzel.
Édesen elkacagta magát, majd elzárta a vizet. - Hát persze...